Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

is, hogy Kálmány „látta azt, hogy a Szegedről kivándorló nép új hazát keresve, csak úgy tudott letelepedni, hogy a kincstári birtokokat vásárló feudális urak kisebb jellegű magántelepítése révén létrehozott falukba húzódott. A maga korában azt látta, hogy az uraság a kapitalizmus gyorsabb iramú fejló'dése során, míg előzőleg meghosszabbítva a jobbágyi állapotot, bérló'i viszonyban megtartotta az abszolút függőséget, később egyik községet a másik után pusztítja el." „Kálmány — folytatja Dégh Linda — nem az idillikus parasztot, a romantikus parasztideált látja, amit kortasai, hanem azt a komor képet, amit tapasztal, és amit a népköltés hangja is elétár: a parasztság útját a pusztulás felé." Mindenesetre ez a komor fölismerés csak még nagyobb erővel ösztönzi Kálmányt a minél kimerítőbb dokumentációra, de a népéért való helytállásra is. Kálmány kirajzott népünk települési képét tanulmányozva úgy találja, hogy Bánát soknépű világában azért tudott a lábán megállani, mert szoros kapocsban, láncszerűen nyomult előre. Olyan helyre nem telepedett le, ahol teljesen elszigetelődött volna magyar véreitől. „Szeged volt a forrás — írja 1880 tájáról visszatekintve —, melynek népéből erejét megújította. Szeged volt menedékhelye, ha a veszedelem távozásra kényszerítette: Szeged bölcsője, fenntartója ez ... áradatnak." Sajnos, Tömörkény csak epizódszerűen, ásatásokon megfordulva utal

147 temesközi véreinkre : „Mily érdekes az néha, ha kint jár az ember Torontálban, s valami kis magyar telepre vetődik, amelyben a mi véreink, kivándorlottaink laknak. Akik bár már harmadik nemzedékrendben élnek is oda alá, de még mindig tartják a rokonságot a városhoz. Hej, azt az örömet! Olyant soha máshol nem lehet látni és tapasztalni. A féllovas parasztkocsi [ezen érkezett Tömörkény a körükbe] nem nagy parádé, láttára mégis mily különös gyönyörűségek támadnak kedves elhagyottaink szívében. És az első kérdések után, hogy hát maga csakugyan a Városból való, hogy hát hogy vannak a Városban. Ejnye, de régön nem voltunk otthon, az utána következő kérdés mindjárt az: ugyan mekkora adót szöd most a Város a néptül, azután amit szöd, visszafordítja-e a népre?" Kálmány megerősíti — más vonatkozásban mi is elemezzük —, hogy e kirajzások ösztönző oka: az önellátó szegedi nagycsalád az árutermelés következtében fölbomlott, és így a fiatal házasok is a maguk erejéből kénytelenek, de kívánkoznak is önálló életet teremteni, hiszen a bérleményt az elsőszülött fiúgyermek örökölte.

148 Meg kell azonban említenünk, hogy a nagycsalád kötött világa már az új lakóhelyen is kisebb-nagyobb mértékben, hosszabb-rövidebb ideig, elsősorban egzisztenciális kényszerűségek miatt tartotta magát. Erről öreg szajániaktól hallottunk, de Majláthfalván még századunk elején sem volt ritka eset, hogy „az apa együtt lakik és dolgozik öt feleséges fiával, úgy, hogy a közös háztartásnak és birtokkezelésnek jóformán korlátlan irányítója az apa." Bármennyire is fájó, ki kell mondanunk, hogy Kálmány Lajoson kívül sem a Város hatósága, sem társadalma nem viselte szívén annak idejében Temesközbe szakadt népünk sorsát. Teljesen magára hagyta. Talán nem merte érdekükben a vármegyei magyar kiskirályok ellenében a kesztyűt fölvenni. Amíg a magyarosítás veszélyes illúzióiért tíznél több középiskolai internátus működött Szegeden, a lelkünkből lelkedzett temesközi és tanyai népünk fiainak számára még csak egy árva alapítvány sem volt.

149 147 Tömörkény I., Barlanglakók 397. 148 Paládi Kovács A., Az anyagi kultúra alakulása néhány délalföldi (bánsági) magyar faluban. Népi kultúra — népi társadalom VII, 291. 149 Kissé megkésve, már hiába is ajánlotta Quintus [Kenedi Géza]: A szegedi gondolat. SzH. 1915, 257. sz. 136