Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
volt az anyavárosban. Említettük már, hogy 1758-ban 49 sövényházi kertész közül még 40 rendelkezik szegedi lakóhellyel. A kapcsolatok az idők folyamán természetesen meglazulnak, hiszen a mind intenzívebbé váló dohányművelés helybenlakást igényel. A kettó's lakás nyilván örökösödés következtében is megszűnik, de a rokonsági szálak továbbra is sokáig összefűzik a család szétvált tagjait. И Takács helyesen hangsúlyozza azt is, hogy a gányók kiválóan értenek a jószágtartáshoz is. Ezt a kertészségeket övező puszták még hosszú ideig lehetővé teszik. Már Reizner János régebbi kutatásaiból 133 ismeretes, hogy e, leginkább sövényházi összefoglaló néven emlegetett kertészségek hatalmas jövedelmet hajtottak az uradalomnak. 1791-ben itt 254 jobbára szegedi származású kertész volt, akik „a dohánytermelést a maguk javára űzték, és az uraságnak árendát, nevezetesen az idézett évben is 4622 forint 90 krajcár bérösszeget" kellett fizetniök. Termésüket Szegeden Deanovics Pál nagykereskedőnél értékesítették. Pallavicini őrgrófné az árendát tetemesen leszállította, de a dohánytermelés 1/8 vagy 1/9 része őt illette. Az uradalomnak 1805-ben 5242 font dohánytermése volt, viszont 1836-ban Szegeden Sina, Monaszterly Illés és Wodianer Sámuel már 225,914 font dohányt vásárolt az uradalomtól. A termelés később még nagyobb arányokat öltött." Gányóink híre a Bánátba is eljutott, ahova kedvezőbb föltételek mellett sokan áttelepültek. Erről Vedres István így emlékezik 134 meg : Dohány! mellyet nem rég Lakosim művelnek, Érette Bátskába, Bánátba költöznek, Mennek Tisza mentén fölfelé Pusztákra, Mint a meg tölt kasbul a raj más határra, Nevezetes ága kereskedésemnek, Száz, s több ezer mázsát adok idegennek, Mellyet tőlem hordnak meszsze Tengerekre, Vízenn, és szárazonn idegen Földekre, Nints hátra-maradás : két ezer szerszámok Nálam ki-állanak, másra nem is várok. A szabadságharc után dohánykertészeinkre szomorú sors virradt, mert a jobbágyfelszabadítás emberi vívmányait rájuk nem vonatkoztatták. A földesurak szerint ők csak bérlők voltak, nem pedig jobbágyok. A Pallavicini-uradalom kertészei hamarosan felismerték, hogy a rövidebbet húzzák, ezért jogaik védelmére szervezkedni kezdtek. Maguk a hatóságok is elismerik, hogy az uradalom „törvényes szín alatt úgy összelancszemezi alárendeltjeit, hogy végre tűzhely és tető nélküli vándorlásra kell magokat elszánniok, vagy — nints más menekvés, — mindent megtenni a jövő gyümöltsnek minden reménye nélkül." Palásthy József, a Pallavicini-uradalom gyűlölt: később népítélettel megölt, balladában 135 is megénekelt jószágkormányzója elhatározta (1851) a hitbizomány területén lévő ganyófaluk, kertészségek megszüntetését. „A negyvennyolcas törvény — summázza 136 öregek elmondása után Tömörkény István — a jobbágyokat felszabadította. És úgy volt, hogy azoknak bizonyos földeket át kell majd engedni, amin eddig is éltek. Ez a rendes jobbágysággal meg is történt, annak joga volt hozzá. De nem volt joga a szerződéses telepeknek. Hogy az akkori magyar nyelven beszéljünk : a contractualisták nem urbariálison voltak, hanem allodialison. A kormányzó mégis attól tartott, hogy ezek is követelőzni fognak. Hogy ezt a bajt elkerülje, fölosz133 Reizner J., Mindszent—Algyő. 134 Vedres I., Tanátsház. 19. 135 A róla született balladáról a folklór-fejezetben szólunk. 136 Tömörkény L, Új bor idején. 190. 132
