Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
lattá a dohánytermesztő telepes községeket. S azoknak, akik már félig-meddig gazdaembereknek hitték magukat, tova kellett menni. A hajlék lemaradt a fejük fölül, csak a vándorbot maradt meg." Takács Lajos jegyezte föl egy ányási asszony visszaemlékezését : „Palásthy emberei horgot dobtak a tetőre, ökrökhöz kötötték és lehúzatták. Bent feküdt a gyerekkel az asszony, sült a kenyér. Hiába. Volt olyan ház, ahol lakodalmat tartottak. Annak sem kegyelmeztek. Szétszóródásuk, elkallódásuk — írja 137 helyesen Takács — paraszti-polgári fejlődésünk nagy tragédiája volt." A földönfutó nép széthullott. Nagyobb számmal Kömpöc pusztán és Magyarszentmihály faluban 138 húzódott meg. Sokan Mindszentre települve kubikosok lettek. így szűnt meg átmenetileg Sövényháza, Hantháza, Hatrongyos, Kűtörés, Pitricsom, meg több más. További, de már nem egészen gányó sorsukról Sövényháza önálló jellemzésénél szólunk. Ehhez a válsághoz járultak még a monopóliumra való áttérés zökkenői is, ami azonban a szegedi paprikakultúra páratlanul gyors föllendülését teszi másfelől lehetővé. A Temesközben is voltak hasonló esetek. Földesúri önkényből szűntek meg a szegediektől benépesített Lőrincfalva, népiesen Terján, továbbá Imretelek, Firigyháza gányófaluk. Mindezekről a települési viszonyok, kirajzások jellemzésénél bővebben is szólunk. A szegedi nagytájon Sövényháza, Algyő, Csany meg a többiek mellett, jelentős dohánytermesztése volt a szőregi uradalomnak (Szőreg, Szentiván, Gyála) amelyet átmenetileg Szeged bérelt, továbbá a Városhoz tartozó Tápé falunak, de Röszke, Szentmihálytelek kertészségeinek is. Mindezeknek népe — Tápé kivételével — leginkább Alsóvárosról vándorolt ki. Nen volt ismeretlen a ledolgozás sem. Az újkígyósi feleskertészök feléből művelték meg jógazdák, özvegyasszonyok dohányföldjét. A gazdánál ráadásul még részből kellett aratniok, a kukoricaföldet pedig harmadából megmunkálniuk. Ismeretes, hogy az ősi magyar nevén Temesköz, később Bánát, régiesen Bánátus néven emlegetett Maros—Tisza—Duna köze csak 1716-ban szabadult föl a török uralom alól. Addig az országhatárt a tiszai és marosi határőrség szerb granicsárjai védelmezték, és Szeged vára katonai erősség gyanánt fogta őket össze. Ennek jelentősége azonban most már megszűnik, Szeged elveszti hadi fontosságát. Pétervárad és Temesvár lép a helyére. A terület új szerzeménynek számít, és Temesvár székhellyel Temeswarer Bánat néven közvetlenül Bécs irányítása alá tartozik. Claudius Florimund Mercy egyébként nagyvonalú, de magyarellenes katonai kormányzósága alatt megindul a táj újjánépesítése. 139 Gondosan ügyeltek arra, hogy a megfogyatkozott félhold közvetlen szomszédságába magyarok ne kerüljenek, nehogy a Rákóczi-emigráció építhessen rájuk. „Veszedelmes volna — mondja (1755) Bartenstein udvari tanácsos — a monarchia határszélein elégedetlen elemeket lakni engedni, mert a forradalmak, melyek az uralkodóházat Báthory, Bocskay, Bethlen 137 Takács L., 135. 138 Reizner J., Szeged és Délmagyar ország. 13. 139 Szentkláray J., Mercy kormányzata a Temesi Bánságban. Budapest 1909. m
