Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
tésre rendezkedtek be, és bár emellett igyekeztek az egyes családok kis gazdaságokat is kialakítani, még sokban a környezetükre szorultak. így megtelepedésük után is eljártak idegenbe aratni, időszakos mezőgazdasági munkát végezni, különösen akkor, ha a dohányt valami elemi csapás érte, vagy az ára nagyon leesett. De tartották a kapcsolatot a várossal, elsősorban Szegeddel is, ahová rendesen a kész dohányokat szállították. A régi telephellyel való kapcsolat tehát később is megmaradt, amikor dohánymunkájuk helyén ütötték föl állandó tanyájukat. Most már nem Szegedről vagy a szegedi földekről, hol a mezőgazdasági vagy egyéb munkát végezték,, jártak át az allodiális bérföldekre idényenként, hanem a munkahelyen telepedtek meg állandóra. Mégis e telephely, a kerteszség részben a művelt föld kimerülése folytán, részben pedig allodiális jellege miatt, nem biztosíthatott huzamos helybenmaradást, különösen nem olyant, mint az örökföldön keletkezett tanyák, melyek lakóinak állandó, biztos tulajdonukká váltak." Láttuk, hogy gányóink telepítését még Tömösváry János kezdeményezte. Ez a későbbi birtokosok, bérlők alatt is folytatódott, sőt amikor a Város bérelte, csak fokozódott. Takács Lajos levéltári kutatásaiból azt is tudjuk, hogy 1758-ban kilenc kertészséget írtak össze a latifundium határában. Ezek: Algyő, Mindszent, Kendörös, Kovázd, Fark, Sövényháza, Sörkéd, Anyás, a kilencedik, Sámson nem ebbe az összefüggésbe tartozik. Ezekhez 1763/64-ben Felgyő, Dóc, Szaporhögy, Sörkéd-temető, 1765/66-ban Tömörkény, Baks, 1768/69-ben Elles, Várhát, Sörkéd-Rákos, 1769/70ben Hatrongyos, 1771 /72-ben Dód szél, Kűtörés, Përcsora, 1777/78-ban többek között még Pusztaször, Nagypërcsora, 1781/82-ben még Hoccsa (Takácsnál tévesen: Hota), Roma, Körösztúr csatlakozott. A horgosi Kárász uradalom: Horgos, Szentpétör, Budzsák (1777/78) dohánykertészei szegedi, alsóvárosi eredetűek, hasonlóképpen a szabadkai határhoz tartozó Ludaspuszta gányói is. 131 Palugyay Imre 132 a múlt század derekán a Pallavicini-uradalom dohánykertészetei közül a következőket nevezi meg: Tóhajlat, Kispusztaszer, Anyás, Dongér, Baks, Bánom, Hantház, Homok, Dóc, Sövényháza. Társadalmi állapotukat Takács összefoglalóan ilyennek jellemzi: „sem jobbágyok, sem zsellérek nem voltak, hanem a szabad mezővárosok polgárai, akik a nagy pusztaságokban kedvező bérföldekhez jutottak, és azon önálló, szabad gazdálkodást folytattak. Ez a társadalmi és gazdasági kötetlenség volt itt is az egyik föltétele, hasonlóan az ország több híres dohánytermesztő helyéhez, az új kapásnövény, a dohány sikeres termesztésének." A Pallavicini-birtok allodizációja, majorsággá szervezése a múlt század legelején következett be, ami súlyosan érintette a kertészek szabadabb gazdálkodását. Elvette tőlük a legelőket, fokozottan igénybevette munkaidejüket is. Szerintünk e változásnak nagy része van kertészeink távolabbi vidékekre, még meghódítandó földterületekre vándorlásában, ahol ennélfogva az uraság kedvükbe jár, és egyelőre ott még nagyobb a munkaszabadságuk. Ehhez az újabb hódításhoz a napóleoni háborúk nagy dohánykonjunktúrája is hozzájárult. Mindezeknek a kertészségeknek népe — más forrásokból és nyelvjárási sajátságokból is igazolhatóan — szinte teljes egészében szegedi eredetű. Takács megállapítása szerint a Tisza jobb partján 1758-ban 82, 1781-ben pedig már 625 adózót írtak össze. Jelentős részük sokáig Szegeden rótta le e fejadót, tehát még otthonuk 131 IványiL, Szabadka története II, 136. 132 Palugyay L, IV, 464—484. 9 ;131
