Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Más vonatkozásban szólunk a dohánynövénynek a szegedi tájon való gyökérveréséről, villámgyors fejlődéséről és nagy híréről. Itt azokra a hatalmas erőfeszítésekre mutatunk rá, amelyeknek gyümölcse a letarolt dél-alföldi táj nem jelentéktelen részének, főleg a feketeföldeknek éppen vállalkozó kedvű szegedi dohánykertészektől való megszállása, benépesítése. Ez a szapora, szegénységben is törhetetlenül szívós és élelmes nép messze, Szeged Ősi határán túl nagy társadalmi, sőt — merjük mondani — nemzeti feladatot teljesített. Nem részesült felső támogatásban, keményen meg kellett dolgoznia, nagy emberi áldozatokat hozott ennek a paraszti honfoglalásnak érdekében. A török kiűzése után Csongrád megye — Szeged földjét és az újonnan elhatárolt jászkun kerületet kivéve — kamarabirtok volt, amelynek legnagyobb része adományként később a Károlyiak (1721), illetőleg az Erdődyek (1733) kezére került. Az Erdődyeké volt a Mindszent—algyevi uradalom, amelyet a hozzátartozó pusztákkal, így Sövényházával együtt 1766—1773 között Szeged szabad királyi város is bérbevett Erdődy Kristóftól. Már itt megemlítjük, hogy ezt az uradalmat később, 1803—1945 között az Őrgróf Pallavicini-család birtokolta. A Város már a XVIII. század elején a királyi kamarától bérbevette Sövényháza, Dóc, Sörkéd pusztákat évi 110 forintért, majd Tömösváry János szegedi főbíró nemesi birtokul Anyás pusztát kapta meg, de hamarosan (1722) elhalálozott. Utódot nem hagyott hátra. Birtokát alapítványul a szegedi ispotályra és az alsóvárosi barátokra hagyta, végrendeletét azonban a kamara nem ismerte el jogszerűnek. Nyilvánvaló, hogy a tanács és a főbíró Szeged szaporodó zsellérnépének akart e pusztával megélhetési lehetőségeket biztosítani.

128 A kirajzott bérlő nép egyrésze a hagyományos állattenyésztéssel foglalkozott, hiszen lóra a szállításban is szükség volt. Másrészt dohányt termelt, amelyet Szegeden a víziút birtokában kitűnően lehetett értékesíteni. Sajátos, de érthető módon e dohánykertészeknek még sokáig Szeged volt az állandó lakóhelyük. Ott állott a házuk, ott adóztak. így 49 sövényházi kertész közül 40 neve mellett ez olvasható: domicilium habet Szögedini, vagyis a háza Szögedében van (1758).

129 Később az anyavárossal való kapcsolatok lassan meglazulnak, és e kertészek, gányók állandó lakóhelye most már ott lesz a valamikor török jövevényszóval, bosztán néven emlegetett kertészetek mellett. Az intenzív dohánykultúra megköveteli a helybenlakást. Ezt a hosszú bérletidő is lehetővé teszi. A szomszédos, legtöbbször össze is dolgozó gányóházak kis csoportjának, együttesének furbic a neve, amely városi eredetű szó, háztömböt jelent. A megosztás — éppen úgy, mint később a tanyatelepüléseknél — leginkább örökösödésnél, jussolásnál következett be. Ezért van, hogy egyes családok végig, napjainkig városiak maradnak, ágazataik azonban behálózzák a Délvidéket, a későbbi tanyavilágot, meg az ezekből képződött új falukat. Nyilvánvalóan elo is készítik egymás számára az elvándorlást, letelepedést. Takács Lajos értékes levéltéri kutatásaiból tudjuk, hogy e pusztákra települő, főleg felsővárosi nép sokáig élte még ezt a kétlaki életet: jószágot tartott, dohányt termesztett. „A kertészségek — fejtegeti találóan

130 — elsősorban a dohánytermesz128 Takáts S., A dohány elterjedése és az első dohánymonopólium hazánkban. MGSz 1898; Kitűnő néprajzi orientációjú modern monográfia Takács L., A dohánytermesztés.; Reizner /., A Mindszent—algyői uradalom történetéből. MGSz 1895. 129 Takács L., 57 130 Vő., 60. 130