Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

lehet rajta „gyarmatokat" telepíteni, avagy haszonbérbe adni. Megengedi ugyan, hogy a közlegelő fenntartása kérdésessé vált, a megoldást azonban rábízza az időre. Nézete szerint „alig fog egyéb mód fönnmaradni legelőnknek szabályozására, mint a belső és külső birtok szerinti arányos osztály." A legelő szerinte tehát automatikusan fog magánbirtokká válni. Távolabbi következményekről és lehetőségekről nem beszél. A vitához Korda János polgár is hozzászól.

121 A hagyományok képviselője, a marhatenyésztéshez ragaszkodik. A telepítés iránt nem táplál reménységet. Fél, hogy a „gyarmatosok" nem tudnak a maguk lábán megélni: vagy bérelengedésért folyamodnak, vagy megszöknek. Szerinte a közbátorság sem fog javulni, mert a telepítéseket jöttmentek szállják meg. Fél, hogy Szeged határában a homok silánysága miatt a fogyasztás nagyobb lesz a termelésnél. Indítványozza, hogy csak a síványokat adják el, de csak szegedieknek. A megmaradó síványokat a Város költségén, Vedres István eljárása szerint be kell ültetni. Indítványozza azt is, hogy a szántóföldek között elterülő székföldeket, amelyek szintén a Városéi: hasonlóképpen árverezzék el, mert ezeken a legeltetés a gazdáknak sok kárt okoz. A marhatenyésztésnek híve, tehát ezen az úton akarja a Város jövedelmeit gyarapítani. Kívánja ennélfogva a jószágállomány pontos összeírását, s az eddiginél szigorúbb megadóztatását. Ha azonban másként nem lehet a jövedelmeket fokozni, akkor mint végső lehetőség; „nem maradna más mód, mint a legelő tagosítása ollykép, hogy mindenki, ki Szeged városában telepedési jogot nyert, és három év alatt már adót is fizetett (lábas jószágait ide nem értvén) a legelőből adójához aránylag annyi térséget nyerjen tulajdonul, mint bár mellyik polgár fekvő vagyonáért fizetett adói mennyiségéhez aránylag nyerend. Ezen tagosítás által nyerendő egyes tulajdoni birtok azonnal vettessék adó alá." Az egész kissé akadémikus jellegű vitából az tűnik ki, hogy a szegedieket komolyan foglalkoztatta a közlegelők problémája, megérezték a kérdés jövőre is kiható jelentőségét. A legkonzervatívabb hozzászólók is számolnak azzal az elkerülhetetlen követelménnyel, hogy a pusztákat eke alá kell fogni, át kell térni a földmívelésre. Egységes felfogásban és eljárásban azonban nem tudnak megegyezni. Nem csodálhatjuk tehát, hogy a szegedi tanyák teljes kialakulása is inkább társadalmi úton, semmint hatósági irányítás mellett ment végbe. A kérdést a szabadságharc egyébként sajnos, nem ért rá megoldani. Az önkényuralom alatt a passzív rezisztencia nyilván bizonyos ideig konzerválta volna a régi állapotokat, azonban az abszolutisztikus kormányzat Szeged városára olyan terheket rótt ki, amelyek elkerülhetetlenné tették a tanyásodást. Egyidejűleg a betyárvilág garázdálkodásai miatt, a közbiztonság megteremtése érdekében a császári hatóságok ugyan elhatározták az összes tanyák szétverését, illetőleg faluvá tömörítését, de a folyamatot már semmiképpen nem sikerült föltartóztatni.

122 Tartsunk azonban sorrendet. Pénzzavarainak enyhítésére Szeged város hatósága már 1852-ben járásokból 10 ezer hold jóminőségű földet hasított ki és 10 esztendőre haszonbérbe adta. Ezek voltak akkoriban a tízesztendős fődek. Kísérleteztek a járások bérbeadásával (1853) is. 121 Korda J., Még egy szó Szeged lakóihoz. Szeged 1847. 122 Reizner III, 433. 126