Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
Oltványi Pál írja tovább, hogy a XVIII. század végén már annyira elszaporodtak a külterületeken a tanyák, hogy a lakosok a család tagjaival télen-nyáron ott is laktak, a Városban lévő házaikat pedig mesterembereknek bérbeadták vagy üresen hagyták. Ide csak ünnepeken jöttek be a tanyáról. A horgosi, dorozsmai, kisteleki és majsai templomba jártak, itt temetkeztek és gyermekeiket is itt kereszteltették meg, mert ezek a faluk, bár nem szegedi földön terültek el, sokkal közelebb estek, mint az anyaváros. A tanyaiak bérbeadott városi házaiban volt — nyilvánvalóan hatósági rendelkezés — a katonaszoba 11 * is, amely katonák beszállásolására szolgált. Ez sokszor üresen is állott. Ünnepélyes alkalmak idején a tanyán élő gazda itt szállott meg : itt pólyázták keresztelőre az újszülöttet, itt öltöztették az esküvőre induló menyasszonyt, itt helyezték koporsóba a család halottját, hiszen a tanyákon sokáig sem templom, sem temető nem volt. Ezekből a családi ünnepségekből egyébként az esetleg ott kvártélyozó katonaság sem maradt ki. E népi hagyományokat levéltári források is megerősítik. Szabó István közléseiből is tudjuk, hogy a városi tanács jó későn kezdett annak veszélyére fölfigyelni, hogy a szállással bíró gazdák házaikat rész szerént messen hadják, rész szerént olyan öregasszonyokat vagy elöregedett ügyefogyott embereket fogadnak zsellérüknek, kiket sem patrólba rendelni, sem katonát kvártélyban hozzájuk adni nem lehet. Vannak gazdák, kik idehaza nem lakván, tsak zselléreket tartanak. A tanács „a közterhek arányos elosztása" céljából az ilyenek összeírását rendelte el. A következő évben is foglalkoztak az olyanok ügyével, akiknek a városban nincs házuk, és így a tanyán lakván nem tsak a közterheket nem viselik, hanem gyermekeiknek is a megkívántató nevelést, Isten és hitismeret tudományát nem adják. Mindezekből kitűnik a kirajzások társadalmi jellege. A tanyai települést családok, éspedig jobbmódú polgárcsaládok indítják meg, akik eleinte voltaképpen kettősbirtokosok. Még a Városban laknak, de kertjük már kitelepül a közeli homokvilágra, szállásaik helyére. Láttuk, hogy az első tanyai honfoglaló parasztpolgár-nemzedék a maga birtokán, örökföldön ver gyökeret. Itt szőlőt is telepít, de már földmíveléssel, tanyai gazdálkodással is foglalkozni kezd. * Nagyon jellemző, hogy azt a területet, amelyet egy-egy család megszáll, a hogy szó hozzáadásával túlnyomóan az első, őstelepülo családról nevezik mái napig. Egy-egy ilyen hogy 50—-200 holdat foglalhat magában, amely az idők folyamán részben házasodás, részben vétel útján más családok kezére is kerülhet, szétaprózódhat. Ezek a nevek nagyrészt törzsökös szegedi családok nevei. Kis számmal előfordulnak közöttük bevándorolt iparosoké is, akik életformában, szőlőbirtok szerzésével is már követni kívánják a bennszülötteket, mert „gyüttmönt" állapotuk csak a polgárjog megszerzésével és a szegedi anyaföldbe gyökerezésükkel szűnik meg. Nyilvánvaló, hogy e „högyek" olyan helyekre települtek, amelyeket a jószág jól megtrágyázott, tehát a szállásokra. Az így ültetett szőlők megkívánták a gondozást, és ezért állandóbb jellegű hajlék is épült mellettük. A szőlő művelését a kapás, tanyás látta el, hiszen a gazdapolgár még hosszú ideig városi életet él. Ő volt a későbbi úri szőlők gondviselője is. Vegyük ehhez még hozzá, hogy a napóleoni háborúk hatalmas gabona- és takarmánykonjunktúrája itt Szegeden a tiszai kikötő birtokában ösztönzőleg hatott a 114 Beck P., Dó ró Imre lováról. SzN. 1905, 246. sz. 118
