Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

előző időkről, vagyis az Árpád-kor legelső századairól csak igen szórványos adataink vannak, amelyek Szeged akkori népével és joghatóságával nehezen hozhatók kapcsolatba. Tudjuk, hogy IV. Béla a kunokat többek között a Duna—Tisza közének gyér lakosságú, homokos területére telepítette. Minthogy azonban szegediek is foglalkoztak állattenyésztéssel, a középkor utolsó századaiban Szeged polgárságának a kunokkal közös legeltetési és használati jogát (cousus) királyi oklevelek szentesítették, így az 1473. évben kelt adománylevélben Mátyás király elrendelte, hogy a Duna—Tisza közén fekvő összes, homok néven nevezett pusztákat (in terris arenosis, vulgo Homok campis) a szegediek a kunokkal együtt, közösen élvezzék, és azonképpen bírják, amint azt ősidőktől fogva addig is birtokolták. Az egykorú adatokból nyilvánvaló Asszonyszállása (ma Pusztamérges), Sasülés (Pusztaszer mellett) egykori kun pusztáknak Szeged városával való kapcsolata. Gombocz Zoltán és Rásonyi Nagy László kutatásaiból tudjuk, hogy Szatymaz, Csöngőié, Atokháza, Öttömös török, pontosabban kun, Zákány pedig jász, leginkább személynévi eredetű helynevek, egyben évszázadokon át pusztaságok. Valószínű, hogy a futóhomok világa az ország középkori állapotához, akár az Alföld többi részéhez képest kevés településsel, faluval dicsekedhetett. így nincsenek is Szegedet illetőleg biztos adataink a határában virágzó homoki falukról. A középkorból kimutatható Tápé, Algyő, Dorozsma, Szentmihálytelek, Röszke és az ismeretlen fekvésű, de a Városhoz tartozó Bánfalva is feketeföldre települt. Maradtak ugyan fönt templomromok Csórva, Csöngőié, Pusztamérges területén is, de falut egyelőre nem tudunk sem történeti források, sem régészeti föltárások alapján kimutatni mellettük. Könnyen lehetséges, hogy a pásztorkodó kunok téli szálláshelyein épültek. A török hódoltság következtében a táj kun lakossága vagy kipusztult, vagy Szegedre húzódott, és hamarosan beolvadt a Város népébe. Ezt az 1522. évi egyházi tizedjegyzékben előforduló Kun utca (plathea Kwn) is bizonyítja, amely egyébként még az 1553. évi török defterben is szerepel. A Kun családnév 26 ízben olvasható a tizedlajstromban, ahol kun eredetű még a Mizsér, Nyőgér, Törtei, a későbbi Garga, Buzgán, és nyilván a Csartán családnév is. Ez a folyamat különben már a XV. században elkezdődött, így aztán a kunoknak a pusztákhoz való külön joga elenyészett, és lassanként kizárólag Szeged városára szállott. Ez volt legalábbis az érdekelt Szeged hagyományos felfogása. Esterházy Miklós nádor mint a kunok főkapitánya nem ismerte, vagy nem akarta elismerni a Városnak a pusztákhoz való ősi jogait, kiváltságait. Szeged polgári óvatossággal húzódozott a kenyértöréstől és a békesség kedvéért a nádorral megegyezett, hogy Szentmihályt és Dorozsmai, amely azelőtt sohasem volt kun terület: Szeged határával egyesítsék. A távolabbi, mindjárt felsorolandó kun puszták használatáért pedig évenként egy-két perzsa, avagy skarlát oszlopos szőnyeget szolgáltat. Az 1642ben létrejött ünnepélyes egyezség csakugyan hozzáfűzi, hogy a kun pusztákat szegediek és kecskemétiek közösen használhatják, és akárminemű pusztán, a Duna—Tisza közében joguk van marhát legeltetni. Egy XVII. századi szegedi fölsorolás szerint Nemes földeink peniglen ezek, melyeket régi szent királyok és császárok adtak az nemes városnak: Majsa, Vleös (= Üllés), Kömpec alsó, felső, Csengelle, Atokháza, MóriczGáttya, Bodoglár, Merges, Bugacz, Monostor alsó is, felső is, Béni halasa is és Asszonyszállás, Csiollios (= Csólyos), Taio.

90 A tulajdonjog körül a hódoltság idején nem is volt vita, hiszen haszonbérletbe adta, adhatta őket a Város kecskemétieknek és másoknak is. 90 Reizner IV, 200. 110