A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-1. (Szeged, 1975)

Felföldi László: Írásos dokumentumok egy mezőváros tánckultúrájáról

mikoron az összes násznép ünnepélyes menetet tart a szentegyházba, és — miként a nép mondani szokta — „az új párt a hitre kíséri". Hlyen menetek alkalmával a czigány banda rendesen elől megy s indulót játszik; a férfiak bor kulacsokkal elől — a nők hátul mennek, az ismerősebb csapszékeknél megállnak, egyet kettőt tánczolnak s kulacsaikat kiürítvén újra megtöltik, s ismét tovább mennek. A szentegyházbani összeesketés után következik az ebéd, közönségesen este — a vőlegény házánál. A vőfél hozza fel az étkeket különféle szerencse kívánatok s bohocz versek elmondása mellett. Ebéd után táncz következik be, s miután a vendégek jól kimulatták magukat, a vőfél előhozza a mennyasszonyt, a nyoszolyaleányok a vőlegényt, és az új pár az ún. mennyasszonyi tánczot járja el. A mennyasszonynak ezután valamennyi jelenlevő férfiakkal, a vőlegénynek pedig valamennyi nővel kell tánczolnia; a násznagyok előtt egy edény áll, mellybe mindaz ki csak a vőlegénnyel vagy a mennyasszonnyal tánczolt, bizonyos pénzösszeget vet; — a mennyasszonyi táncz után a násznagy ezen összegyűlt pénzt nyilvánosan felolvassa, és az új párnak átadja „nésztek fiaim! — úgymond-— ez az első keresményetek, mit együtt szereztetek, jövőre is így áldjon meg az Isten" sat. Ezután ismét táncz, melly reggelig tart, s néha másnap is; — a mennyasszony rokonainál pedig, kik „kálátos"-oknak neveztetnek, az eskető után egy hétre ismételtetik."

20 E két utóbbi leírás a paraszti társadalom hagyományokba ágyazott táncalkalmainak beszédes dokumentuma. Makó paraszti társadalma, amely a század közepén még ösztönösen élt sajátos kultúrájával, a század második felében lezajlott társadalmi és gazdasági változások hatására szembetűnően megváltozott. A nagy-gazda réteg s a hagymások rétege egyre inkább a polgári ízlés szerint rendezi be életét és polgári szerepre vágyik. Egyesületekbe, egyletekbe tömörülnek, polgári mintára rendezik báláikat s tánczmesterhez járnak. A tanyákon és a város peremén élő kisparasztok és napszámosok viszont továbbra is a hagyományos paraszti kultúra elemeivel élnek, de már csak fogyasztói és nem újrateremtői e kultúrának. Ők biakban, citorabálban tánczolnak, s habár megtanulják a divatos társasági táncokat, mégis a csárdás táncrendjük fő eleme. Erdei Ferenc így ír e változásokról „A makói parasztság társadalomrajza" című munkájában 1934-ben: „Óriási jelentőségű ez a tény, ha meggondoljuk, hogy egy szűkebb alapú, primitívebb de sokszínű és értékes kultúra elpusztulásáról van itt szó és az utánzás révén egy győzelmes civilizáció terjeszti ki egyelőre kétes értékű uralmát a régi romjain. A tények, amelyek ezt az egységes utánzást mutatják, a mai parasztvárosok és falvak legkiválóbb színeivel ékeskednek. Ruházat, butor, ház, beszéd és művészetek mind, több kevesebb fenntartással, vagy anélkül városi polgári példákat követnek, Van azonban az utánzásnak egy más irányú, nem kisebb fontosságú jelentése. Nemcsak a ténybeli társadalmi különbségek kiegyenlítését, illetve csökkentését jelenti, hanem jelenti, vagy legalább is bejelenti a fokozati rangbéli különbségek kikezdését. Az utánzás ebben az értelemben egy társadalmi felismerésnek, megértésnek a kifejezése: nincsen akkora különbség paraszt és nem paraszt közt, hogy mindkét részről ugyanazt ne lehetne csinálni, ugyanazt a társadalmi szerepet be ne lehetne tölteni,..."

21 Makó első újságja, az 1870 óta megjelenő „Maros" báli beszámolói, apró hírei hasznos forrásként szolgálnak a város múlt század végi táncéletének megismeréséhez. 20 iff-. Palugyay I., i. m. 79. 21 Erdei F., A makói parasztság társadalomrajza. Csanádvármegyei könyvtár 26. Makó. 1934. 37. 73