A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-1. (Szeged, 1975)

Felföldi László: Írásos dokumentumok egy mezőváros tánckultúrájáról

Ebben a majd félévszázadig tartó harcban két ízlésvilág: a polgárság és a parasztság alsó rétegének ízlése csapott össze, s győzött az első, amely sok értékes és ugyanannyi kétes értékű elemével háttérbe szorította s kihalásra ítélte az utóbbit. Ezeknek a változásoknak a gyökereit a 19. század közepi nagy társadalmi változásokban kell keresnünk. A 19. század közepétől kezdve a Makón élt írogató emberek visszaemlékezéseiben, történeti, földrajzi és statisztikai szempontú leírásokban és folyóiratokban több táncra és táncalkalmakra vonatkozó megjegyzés van. Igen értékes adatnak számít Kassai Vidornak, a múlt század egyik híres színészének szemléletes verbunk-leírása. Kassai nyolc éves gyermekként élte végig a 48-as szabadságharc feszültséggel teli napjait Makón. Erről visszaemlékezéseiben így ír: „Ni-ni! — micsoda csoport közeleg amott, muzsikaszóval az utca közepén? —Velük ifjak, öregek, különösen pedig sok gyerek (mert hiszen ezek vannak most itthon többen), iskola sincs. A sok asszonynép pedig, ki az ablakhoz, ki a kapu elé, ki meg az alacsony kerítés fölött bámul kíváncsian. — Mi történik hát ott? — Érdemes lesz megnézni, de érdemes ám. — Szökjünk oda, még ha otthon kikapnánk is. Különben nem kell messze fáradni, mert a sarkon nem fordulnak a mellékutcába, hanem erre tartanak. Húzza a cigány, hol a Klapka-, hol a Perczel-, hol a Rákóczi indulót, vagy éppen Marseillaise-t,... A csoportból messze kihallani, amint a rigmust kiáltják: Gyere pajtás katonának, Jobb dolgod lesz, mint apádnak, Se nem kaszálsz, se nem kapálsz, Csak a német után sétálsz. Éljen a haza ! Elől egy délceg huszár díszben, alkalmasint a legjobb táncos a huszárok között, amiért aztán nagyon megbecsülik. Járja a magyar szólót ( magán tánc), még pedig tüzesen, ügyesen könnyed figurákkal, — Gyönyörűség azt látni, kivált mikor az egyik lábát fölemeli, kissé meghajol s negédesen mosolyogva föl fricskázza a sarkantyús csizma orrát, — ki bírna már ennek ellentállni?! Ez a verbungos huszár, akinek ezért, alkalmasint a lénungon (napi zsold) kívül egyéb jutalom is kijár. Mögötte a verbungos őrmester, a káplár s még néhány víg huszár izeg-mozog. — Ezek körül még több gatyás pór és iparos öltözetű legény, az egyiknek fején már csákó is van, a másiknak meg vállain van a katona dolmány; akinek pedig már egyikből se jutott, az csak úgy bokrétásan kurjongat, kezében borosüveggel. — Ezek már mind fölcsapott újoncok. Asztalt, meg széket is hoztak magukkal, mikor aztán olyan alkalmas téres helyet érnek, leteszik az asztalt, mellé a széket, erre ül a verbungos őrmester; a többi járja tovább, hívogatva a legényeket: Csapj föl pajtás katonának, A szabadság huszárjának. Négy esztendő nem a világ, Éljen a magyar szabadság. Éljen a haza! Amelyik legény egyszer az őrmester markába csapott, az már honvéd lett, sőt talán bizonyos összeget is kapott. Miután pedig a jó példa követőkre talál, hát egyik pajtás példáját követte a másik. Ilyen volt a verbung!"

17 17 Kassai Vidor emlékezései. Budapest, é. n. (1940). 25. sajtó alá rendezte Kozocsa S. 70