A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-1. (Szeged, 1975)

Rapcsányi László: Kelt levelem Ambrózfalván.... (Szociográfiai rádióriport)

A háború akár ilyen, akár olyan, mindenképpen borzalmas. Kérdezem a néhai Takács Mihály lányát, Máriát, nem félt? [Mária] : — Én nem tudom, hogy miért, de én nem féltem egyáltalán. Olyan nyugodt voltam, mikor be is vonultak az oroszok, Meggyesegyházán voltam akkor. Hát mindjárt körülvettek bennünket, ott láttuk, hogy nem lehetnek rossz emberek, mert mindjárt kenyérrel, hússal traktáltak bennünket. A gyerekkoromat össze se tudom hasonlítani a mostani életemmel. Mert akkor bizony sokat éheztünk, nélkülöztünk, hát ruhára nagyon kevés jutott, el lehet képzelni, hogy voltunk mindig, a hét gyerekből biztos, hogy négy vagy öt iskolás volt, volt amikor máma én mentem iskolába, másnap a húgom ugyanabban a cipőben, mert nem jutott. 52-ben lettem párttag, azóta rendszeresen járok politikai tanfolyamokra, hát amennyire erőmből, tudásomból telik, annyira képezem magam, hát sokat nem. — Vitéz Takács Mihály lánya kommunista... — Azt lehet mondani, hogy a tizenkettőből, ha jól tudom, csak három nem az. A két nővérem például, azok a legidősebbek, azok még templomba járnak néha, ritkán, és a fiúk, azok párttagok, Szlovákiában. A férjem is már 49-es párttag, munkásőr, a vőm is párttag, szocialista brigádokban dolgozunk, nálunk is már van hét szocialista brigád a termelőszövetkezetnél, pedig kicsi község, mert 1400 kataszteri holdon gazdálkodtunk idáig, most négy község egyesült, újévtől, 75-től. Hát hogy majd hogy lesz, reméljük, hogy jobb lesz, de kis zökkenő lesz, mert két gyenge és két erős termelőszövetkezet egyesült most. Az új generáció már a közös gonddal bajlódik, a közösség gondjával. — Azt mondják a barátaim, hogy nem lehet ám ilyen hosszú leveleket írni, ilyen hosszú műsort adni anélkül, hogy ne legyen benne valami lazító, Pedig felesleges oldani a hangulatot, hiszen az öreg Csillik János beszéde, az maga is melódia. Most éppen az egyik régi, hajdani falusi hatalmasságról beszél. [Csillik] : — Az az épület volt az övé, ami most a szövetkezeti bolt és a kocsma és a presszó. — Szép nagy épület. — Az ő apja hagyott őnéki százötven valahány holdat. De hát egy évvel idősebb volt mint én, de hát akkorára, mikor már felszabadult az ország a fasisztáktól, 20 holdja maradt csak. A többit elprédálta. Egyedül volt, így aztán azt csinált, amit akart, amit tudott. Úriember volt, mert annak tartotta magát, mert nem dolgozott, meg is követelte, meg meg is kívánta, hogy tekintetes úrnak hívja az ember, vagy Nicsovics úr. — Ő volt az egyetlen úriember ebben a községben? — Hát volt, mert abban az időben az én postamesternémet, azt is, hát az is megkövetelte a becézséget, mert az ura gyógyszerész volt valamikor, no aztán a jegyző tudjuk, hogy az is jegyző úr volt, vagy pedig ha írnok volt, az is írnok úr volt, vagy pedig ha pap volt, akkor nagytisztelendő úr volt, vagy pedig tanító; tanító úr, szóval megkövetelték. És ugye az ilyen szegény nép kénytelen volt arra, hogy megbecézze. Ez így volt 44-ig, ahogy bejöttek az oroszok október 6-án, akkor oszt mindjárt változás történt az életben is. Amint tegnap is mondtam, hogy míg a front állt nagyban, itt az országban, nem is olyan messze, de már a faluban a földműves szövetkezet már megalakult, és aztán csak szervezkedni, később aztán megjött a rendelet a földosztáshoz és aztán 45-ben tavasszal szét is mérték a földet, Mezőhegyesen, 236