A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-1. (Szeged, 1975)

Rapcsányi László: Kelt levelem Ambrózfalván.... (Szociográfiai rádióriport)

ember volt. Sokszor hozzánk is be-bejött ez a Takács, tudja, úgy ismerte a falut kívülről, hogy vak módon is el tudott jönni. Bejött ide, látja édesapámat, édesanyámat ott vannak, és akkor el-elbeszélgetett, el-elpanaszkodott, nagyon szeretett kérem menni, nagyon szeretett, el-eljárkált a szomszéd faluba is, ez volt a veszte. Rosszul vette az irányt, rosszul vette az utat valahogy és ott egy nagy gödör volt, teli volt vízzel, beleesett és ott megfulladt szegény. Honnan került elő ez a név, Takács Mihály? Egy kicsit miatta is jöttem ebbe a községbe. Régi történet, ez is a 14-es háborúhoz tartozik. Bevonul egy nincstelen sokgyerekes, majd mégtöbb-gyerekes parasztember, megvakul, az olasz fronton kilövik mind a két szemét. Két szeme világáért kap kisezüstöt meg nagyezüstöt, meg egy nagy semmit. Illetve írnak róla egy könyvet, és ebben a könyvben felhívják a magyar társadalmat, hogy: adakozzál! Adakozzál, mert a könyvben olvasható, hogy a magyar királyi miniszterelnök úrnak sajnos nincs pénze, hogy külön juttasson számára valamit, a kormányzó egy alkalommal száz pengőt adott. Vedd meg magyar társadalom ezt a könyvet, támogasd te szegény ember ezt a másik szegény embert, mert hisz az uraknak nincs rá pénzük, támogasd őt, aki akarata ellenére hős lett, s koplal tovább. A lánya itt él a faluban, Ambrózfalván, mesél édesapjáról. [Takács Mihály lánya] : — Vakon is nagyon ügyes volt, azért, mert pl. nem kellett elvezetni, elment akármelyik faluba, az már úgy tudta a járást, hogy nem kellett kísérgetni sehova. Még piacra is ritkán mentünk, csak azért, hogy őt meg ne lopják. Nem azért, hogy ő nem tudott volna elmenni egyedül. Csak ugye hogy nem lát, a meszelőket nehogy elvegye valaki, viszont szükség volt arra a kis pengőre, amit kapott érte, partvisokat, meszelőket, szóval ilyen kézi keféket, azokat csinálgatta, és abból amit tudott egy kicsit, sok nem jött a konyhára biztosan, de hát kicsit pótolt ahhoz a kis pénzhez, amit kapott. Talán bennünk találta az örömét, azért is voltunk ilyen sokan. — A gyerekek felét pedig sose látta. — Nem. Nem is látott, csak négyet. A tizenkettőből. Sajnálom mindig, mikor csak eszembe jut, hogy sokat küzködött miértünk és hát nem kapta meg az élettől azt, amire joga lett volna neki. Es hányan nem kapták meg. Es ezért egy kicsit jelképnek is érzem néhai Takács Mihály és a takács-mihályok sorsát. Amikor hallgatom a beszélgetést és leánya végigvezet a házon, lassan kibontakozik előttem az egész életük. [Lány] : — Már mink, ahogy összekerültünk 46-ban, hát azóta nagyon szegényen kerültünk össze, ahogy mondtam is. hogy Budapestről jött a férjem, én itt laktam, idejöttünk édesanyámhoz és hát bizony, azóta amit összegyűjtöttünk, azóta két kezünk munkájával. Hát a gyerekeket szerettük volna taníttatni, de a lányunk nem akar tanulni, a fiam szintén csak szakmát tanult, esztergályos, az most katona, januárban szerel le, folytatja a szakmáját tovább, ha csak nem tanul, mert azt is mondta, hogy lehet hogy tanul tovább. — Az édesapjukról annakidején írtak egy könyvet. — Könyöradományokért könyörögtek, hogy segítsék a bajbajutott családot, de hát ha az állam nem segített, hát valamilyen módon akartak rajtunk, legalábbis a helybeli tanítónak az volt a célja. Mert még akkor heten-nyolcan itthon voltunk, és a legkisebb két és fél éves volt akkor, amikor apám meghalt. Én nem laktam itthon a háború alatt, édesanyámék itthon küzdöttek. Itt érte a hír anyámat, hogy a bátyámat megölték a németek, és akkor még vonatközlekedés nem volt, nem tudott 233