A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-1. (Szeged, 1975)

Bálint Sándor: Az égitestek és természeti jelenségek szegedi hagyományvilága

lesz belőle. A dóciak szerint az ilyen gyerekért hét éves korában nagy viharban eljönnek a táltosok. Édesanyja csak úgy tudja megmenteni, hogy a lába közé kapja. Hét év múlva azonban újra eljönnek érte. A gyerek most már nagyocska. Anyja nem veheti az előbbi módon oltalmába, és így a táltosok elragadják. A mesemondó Tombácz János szerint is a táltosok olyan fiúgyermekekből válnak akik foggal születnek. Ezért régebben a bábaasszonynak egyik legelső dolga volt, hogy belenyúlt az újszülött szájába. Ha fogat talált, mindjárt ki is vette. Megtörtént azonban, hogy benne felejtették. A táltosnak született gyereket 7, 14, 21 éves korában a többi táltosok el akarják vinni. Óriási nagy sötét, földig érő felhő jön érte, csattog a villám. A gyerek anyjához szalad, aki szoknyájával leborítja. A vihar közben fákat csavar ki, a háztetőket lesodorja, a gyereket mégsem tudja elragadni. így menekül meg 14 éves korában is. Amikor az egyik ilyen legény 21 éves lett, éppen szénát gyűjtöttek a Tisza partján. Jó erős vasvillával a vontatókat rakosgatta. Az anyja ott volt a közelében, mert már érezte, hogy megint jönnek a fiáért. Nagy vihar támadt, de lányok is lévén a közelben, szegyeit az anyja szoknyája alá bújni. Hadakozni kezdett a vasvillával. Hamarosan a Tisza vizén folyt a küzdelem, a legény nem merült el. A vihar a túlsó parton csöndesedni kezdett, mert már szerencsésen megvívott velük. A táltosok nem bírták magukkal vinni. Visszafelé már nem tudott fölülmaradni a Tiszán. Egy halász hozta át a ladikján. Akkor vette észre, hogy négyágú villájának csak egy árva ága maradt meg. A táltosok ezután békén hagyták. Tombácz Jánosnak egyik jellegzetes meséjét egészében nem idézzük, csak a táltoshiedelmeket emeljük ki belőle. Keserves dolog a táltosnak gyalog járni, úgy hajtani a viharokat. Ezért szüksége van sárkányra, ezt nyergeli meg. A mesehőst, a félkegyelmű Gyurkát, aki a szegedi földön született, birkapásztornak fogadta meg egy dorozsmai gazda. Akármint vigyázott is, minden nap híja támadt a nyájnak. Észre sem vette, hogyan tűntek el. A harmadfűteleki legelőn volt egy emelkedés, Kinyérdomb néven emlegették. Ez nyílt meg, egyik napon maga Gyurka is a mélységbe esett. Barlangban találta magát, ahol egy fényes kő világított. Szép kristálytiszta víz a közepén, a sarokban három sárkány aludt. Néha odacammogtak a kőhöz: megnyalták és ittak a vízből. Gyurka már három napja remegett a barlangban és nagyon megéhezett. Ő is hasonlóan cselekedett. Úgy érezte, hogy soha életében így nem lakott jól. Az egyik sárkány fölébredt, megismerte Gyurkát. A többiekkel együtt föl akarta falni, de a legény könyörgésére további birkák reményében az egyik a farkára ültette, és földobta az emberi világba. Gazdája kegyetlenül elverte. Nemsokára egy garabonciás deák, más nevén tátosgyerök állított be a tanyára, és tejet kért. Az ilyenektől a sárkányok nagyon féltek. A deák elkezdett szimatonli, még a tejről is megfeledkezett. A szag után odament Gyurkához, és kérdezte tőle, hol találkozott a sárkányokkal? Biztatta, hogy ne féljen: azok az ő lovai voltak, csak elvesztette őket. Gyurka nagynehezen elmondta, hogy s mint történt. Ezután együtt bementek Dorozsmára, ahol a deák három kötőféket vásárolt. Innen a Kenyérdombra vették útjukat. Itt Gyurka vállára a garabonciás két kötőféket vetett, majd könyvet vett elő, és olvasni kezdett belőle. Erre a dombtető megnyílt, az egyik sárkány kidugta a fejét. A deák azonnal kötőféket vetett a nyakára, jó szorosra húzta. A végét Gyurkának kellett tartania. A garabonciás hasonlóképpen még kétszer lapozgatott a könyvében és a másik két sárkány is hamarosan a hatalmába jutott. 94