Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)

retete és a nép iránti hűség jellemzi. Műveik, melyek hol szelíd, hol szenvedélyes hatást keltenek, az emlékekben bővelkedő Tisza-parti város és vidékének szépsége felett érzett öröm, sokváltozatú megragadásához segítenek bennünket. Könyvünk lényeges mondanivalójaként azt igyekeztük kifejteni, hogy — a régebbi művészeinket követő — múlt század eleji helyi polgárság halkan jelentkező arcképszükségletét szerényen kielégítő kismesterektől a könnyűipari bázissá növekvő szocialista Szeged fejlődését tükröztető mai tehetséges képzőművészeinkig az itteni festők, szobrászok, grafikusok legkiválóbbjai az élet igazságának megismerésére, a valódi szépség igényére tanítottak. Munkásságuk, melyet a szülőföld szeretete, a tiszavidéki ember törhetetlen életereje ihletett meg, szétbonthatatlan tartozéka népi erőn nyugvó nemzeti művészetünk egészének. Megújhodott helyi ábrázolásművészetünk sokatígérő kibontakozásának útján nagy segítség az elődök tapasztalata, a helyi kulturális örökség, melyet egyetlen mai szegedi alkotóművész sem nélkülözhet. Monográfiánkban rövid összefoglalásként áttekintjük Szeged művészettörténeti múltját. Részletesebb vizsgálódásaink az utóbbi száz esztendőre, vagyis a modern magyar művészet, illetve az ehhez izülő helyi festészet és szobrászat kialakulásának és beérésének időszakára esik. Elsősorban nem esztétikai rangsorolásra, méltatásra, hanem egy-egy korszak bemutatására, alkotókon és alkotásokon megpillantható társadalmi összefüggésekre törekedtünk. Már kezdettől fogva igyekeztünk, hogy lokális művészetünk alakulásának számbavételekor, megkíséreljünk rámutatni azokra a szálakra, melyek helyi képzőművészetünket a hazai festészet és szobrászat országos állapotával műveken, mestereken, iskolákon keresztül összekötötte. Megpróbáltuk kijelölni azt a helyet, szerepet, melyet Szeged képzőművészete a délalföldi festészetben, szobrászatban betölt. Annál is inkább, mert még a szakmai köztudatban sem körvonalazódott eléggé helyi alkotóműhelyünk profilja, noha városunknak is megvan a maga sajátos művészeti arculata. Főbb vonásait megtalálhatjuk akár a Tiszatáj itteni, szűkebb környezetében, akár a tágabb horizontú európaizáló útkeresésekben. Éppen e kettős arculat kölcsönös sugárzásai adják meg a szegedi alkotások jelentékeny regionális, sajátosnak mondható helyi karakterét. Könyvünkben arra vállalkoztunk, hogy a magyar művészettörténet térképén sokáig fehér foltként szereplő szegedi területen végigpásztázva, a régebben itt működő festőket, szobrászokat egy-egy pillanatra megvilágítsuk. Kísérletet teszünk, hogy a méltánytalan feledés emésztő sötétjét azoknak a művészeknek megbecsülésre méltó nevéről elűzzük, akik az idők során résztvettek Szeged képzőművészete kialakításában. Ezért is tartottuk fontosnak a kisebb mesterek — bőséges jegyzetanyagra támaszkodó — részletes megemlítését is. Munkánk voltaképpen első olyan jellegű erőfeszítésnek tekinthető, mely hazai vonatkozásban egy magyar nagyváros — konkrétan Szeged — régebbi és újabb képzőművészetét feltárja, összefoglalja, s helyét meghatározza. Gondot okozott, hogy még nem történt kísérlet Tisza-parti városunk művészetének átfogó igényű megírására. Végeztek bár kisebb áttekintéseket egy-egy periódusról, de sem mélységileg, sem társadalmi szempontból nem voltak eléggé megoldva, nem is beszélve az elszigetelt vizsgálódási módszerekről. Inkább a szükségletet jelezték Szeged ábrázolóművészetének summázására. Több, mint száz év helyi hírlapanyagát volt szükséges átnézni — művészeti híradásait kijegyezni —, hogy az apró mozaikokból kirakhassuk városunk művészetének múltat és jelent tükröztető összképét. Ami Szeged új képzőművészetének felvázolását illeti, ennek arculatát még csak nagyoltan megrajzolni is eléggé kockázatos feladat. A nehézségnek több oka van. Legfőbb talán az, hogy az a legutóbbi három évtized, melynek helyi művészeti életéről, eredményeiről szólani akarunk, túlságosan közel van a mához. így a szükséges 6