Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)
„történelmi távlat", mely ítéletünket elfogulatlanná teszi, s látásunkat átfogóbbá segíti, ez esetben hiányzik. De vajon emiatt lemondhatunk-e arról, hogy számba vegyük annak a bő negyed századnak tanulságait, amelyek Szeged mai művészetének alapjait jelentik? Úgy gondoljuk, nem! Nem pedig éppen annak érdekében, hogy az eddig megtett útról visszatekintve, erőt meríthessünk a kimutatható pozitívumokból, a következő évek, évtizedek művészi küzdelmeihez. Rövid tartozik és követel egyenleget kell készítenünk, lemérve megújhodott helyi képzőművészetünk súlyát, hogy mennyire életképes a további fejlődésre, szocialista társadalmunk egyre gazdagodó, bíztató jövőt ígérő Tisza-parti jelenének mind kiteljesedettebbé váló ábrázolására. A jelek reménytkeltőek. Nem kétséges ugyanis, hogy a mai magyar képzőművészet alakulásában a legjelentősebb eredmények közé számít a vidék ábrázolóművészetének utóbbi évtizedben történt egészséges önállósulása és gyarapodása. Érthető, hogy a patinás hagyományokkal rendelkező Vásárhely és Szolnok voltak azok a helyek, ahol korán felpezsdült a festészet és szobrászat. De utalhatunk Miskolcra és Pécsre is, melyek jól megszervezett művészeti élete több vidéki város számára példamutatóvá lett. Szeged akkor tette meg az első lépést, hogy lokális művészeti zártságából kiemelkedjék, amikor a Városi Tanács kezdeményezésére országos jellegű nyári tárlatokat hozott létre. Ezzel a ténnyel helyi képzőművészetünk bekapcsolódott a hazai festészet, szobrászat, grafika és iparművészet fejlődésének áramkörébe. A kutató, aki az összegyűjtött adatokból és a szegedi művészek között élve, saját tapasztalataiból igyekezett rekonstruálni egy-egy korszak itteni ábrázolóművészeti arculatát, sokszor nyomon követhette ennek kibontakozását a kezdetektől a kifejletig. Összefüggéseket látó tanuja lehetett azoknak a jelenség sorozatoknak, melyek egésszé összeállva, a haladást vagy a lemaradást határozták meg. A tekintetek bár frissen suhanjanak végig a szalagként kanyargó Tisza napsütötte partjain, vagy elmélkedve tartsanak pihenőt a középkori Dömötör-torony sokszázados testén, illetve örömmel szemléljék Szeged modern lakótelepeinek magasba nyúló épületetek, — egyként látják meg azt az összefüggést, amely e folyónak és ősi vagy új létesítményeinek városunk természeti, társadalmi, kulturális, művészeti históriájában oly nagy szerepük volt, azaz van ma is. Aki Szeged képzőművészetével foglalkozik, a kisebb-nagyobb művész-oeuvré-k megismerésén kívül, képet nyerhet azokról az áramlásokról, melyek hol apályt, hol dagályt jelezve, e terület fellendülését vagy megtorpanását mutatják. Az egykori és mai helyi művészeti életet vallató krónikás, illetve figyelő kortárs feljegyzéseiből és megállapításai által — valamint a hiteles adatok bőséges jegyzetbe foglalt dokumentációja révén — hű képet nyer Szeged ábrázolóművészetéről az olvasó. Reméljük, hogy aki velünk együtt városunk művészetét hagyományfeltáró, a régit és az újat összevető, mérlegelő és kölcsönhatásokat kimutató szemmel vizsgálja, olyan pozitív vonások tükrözését állapíthatja meg, melyek a továbbiakban is bíztató reményekre jogosítanak. 7
