Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)
melyek helyi művészetünket a hazai festészet és szobrászat múlt század 70—80-as évéig terjedő országos állapotával műveken, mestereken, iskolákon keresztül összekötötte. Az Árpád-kori Szent Dömötör tornyot téglaméretei és építési formája révén az ehhez hasonló aracsi templommal hozzák kapcsolatba. A középkori „Szegedi Kőbárány" pedig — amint említettük — a honfoglaláskori fémművesség állatábrázolásaihoz, illetve a pécsi-román stílusú szobrásziskola műveihez kötődik. A város határain túli első lépést a XVI— XVII. században a helyi ötvösök tették meg, akik nemcsak az ország különböző városaiban, de — mint Szegedi Szegény (Zeggin) György—külföldön is híressé váltak. Helyi művészetünk szálai a ,,barokk-világ"-ban nem innen kifelé, hanem amint ezt a Mátyás-téri Alsóvárosi templom oltárképei és szobrai tükrözik, inkább az osztrák barokk mesterek művei „importálódnak" a Tisza-parti városba. Bár mellettük, mint Morvay András és Hogger János példája mutatja, más szegedi festők is eredményesen munkálkodnak. A XVIII. század végén Dugonics András és fivérének portréját még a budai Mertz Jánossal készíttetik el, amely a helyi arcképfestészet akkori zsenge állapotára utal. De az építészet terén nem sokkal később már olyan mester működik Szegeden, mint Vedres István, aki a reformkori magyar építészek megbecsült sorába emelkedik. Ha városunk múlt század közepi művészeti arculatát vizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy ez az országos képzőművészeti állapotokat is tükrözve kialakuló jellegű volt. A város növekedésével összefüggő építészeti tevékenység jelentőségében Szegeden is maga mögött hagyta az 1800-as évek közepéig még szerényen megnyilatkozó helyi képzőművészetet. A hazai festészet és szobrászat erőteljesebb kibontakozásának feltételei elsősorban a fővárosban teremtődtek meg Barabás Miklós, Borsos József, Dunaiszky Lőrinc, Ferenczy István és más neves mesterek működése által. A szegedi képzőművészet azonban — ha bármilyen szerényen is — de sajátos értékeivel hozzájárult nemzeti művészetünk gazdagításához és annak szerves részévé vált. A mindinkább szaporodó, egyházi, tanácsi és polgári megrendelők igényeit a külföldi vagy ismert fővárosi művészeken kívül, egyre biztatóbban az itteni kismesterek is kielégítik. A művészet társadalmi üggyé válását tükrözik azok a közadományok, melyeket egy-egy teret díszítő szobor felállítására ajánlott fel a város közönsége. A szabadságharc elbukása — mint szerte az országban — visszaveti a helyi művészeti életet. Lendületet az 1879-es árvizet követő újjáépítés időszakában kap. Nemzeti művészetünk itteni megerősödéséhez — mint országszerte — a múlt század első felének kulturális, művészeti eredményei szolgáltattak alapot. A XIX. század harmadik negyedében Szegeden tevékenykedő, illetve innen elszármazó Rákosi Nándor, Landau Alajos és id. Vastagh György már nem éltek vidéki elszigeteltségben, mint egykori helyi elődeik. Minden bizonnyal ismerték a kortársaiknak számító legkiemelkedőbb magyar festők, Than, Madarász, Székely, Lotz, valamint a Markó nyomdokain haladó romantikus tájábrázolók és Munkácsyhoz köthető népéletfestők alkotásait, melyek legalább annyira hatással lehettek rájuk, mint a bécsi és müncheni akadémia indítást adó stílusa. De összekötő szálakat jelentettek nemzeti művészetünkkel azok a Szegedre került — a város által rendelt — alkotások is, melyek Barabás Miklós, Than Mór, Jakobey Károly, Izsó Miklós, Huszár Adolf és más jeles művészek kezétől származtak. Mindez csak kezdete, termést ígérő talaja volt annak a nemzeti arculatú, immár fejletté váló helyi képzőművészeti kultúrának, amely Szeged árvíz utáni — 1879-et követő — rekonstrukciós korszakában bontakozott ki teljesen. 36
