Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)

a helyi festők közül legközelebb jutott a mai modern művészet megértéséig. Gazdag arculatú festményei, monotypia- és tollrajz-sorozatai híven tükrözik Vinkler állandó megújulni vágyását, melynek hajtóereje az intellektus és az intuíció feszültségéből ered. Látványhoz nem kötődő, elvont szellemű alkotásai törték meg a szegedi festészetben hosszú időn át eluralkodó posztimpresszionista irányvonalat, hogy helyet vívjanak ki a modern kortárs-művészeti törekvések számára. Vinkler László Szabadkán született. A művészet iránti hajlama már gyermekkorában megnyilatkozott. Tízéves volt, amikor Szegedre költöztek, s rajzolni előbb Pfeifer Elek, Dorogi Imre, majd Lápossy-Hegedűs Géza tanította. A középiskolát Szegeden végző Vinklernek kezdettől fogva a régi nagymesterek, Rubens, Tiziano, Rembrandt voltak az eszményképei. Az olasz reneszánsz csillogó környezete, a pompásan színes kosztümök, a kiteljesedett tudású férfiak és madonna szépségű nők töltötték be érzékeny ifjúi érzés és gondolatvilágát. A már régen letűnt, de a remekművek által benne elevenen élő „Aranykor" fantáziáját nem egyszer megihlette, Ez időben önmagáról készített arcképei meglepő imitativ készséggel vannak ábrázolva. Előadásukban már sejtetik azt a mesterségbeli felkészültséget és embermegjelenítő erőt, mely később az éretté váló művész portréira jellemző lesz. Érettségi után a Képzőművészeti Főiskolára került, ahol előbb Karlovszky Bertalan, majd Glatz Oszkár tanítványa lett. Az akadémikus Karlovszky és a naturalista Glatz mellett a gondos rajzbeli szabatosság és a mesterségbeli tudás alaposan beléje vésődött. Az 1933-ban készült „Nagyanyám portréjá"-val első díjat nyert a Balló-pályázaton Később, a „Fényes-díj"-at kapta meg, egy a Glatz-osztályon festett akt tanulmányára, melyet húgáról készített portréjával együtt a Képzőművészeti Főiskola jubiláris kiállításán a Műcsarnokban mutatott be. Atyjáról és a csanádi püspökről festett arcmása is pályájának e korszakából valók. „Erre az „első tíz évem"re — mondja Vinkler — jellemző a családias, vidéki életstílusnak a felváltása a fővárosi, de a vallásos-polgári nevelés által burkolt életstílussal."

167 Diplomájának megszerzése után, 1935-ben a római Collegium Hungaricumban kapott ösztöndíj nélküli műtermet és lakást. Az igazán nagyok közelsége, az évezredek hagyományaiból táplálkozó város reá is egyfajta passzív állapot takaróját borította, ami alatt — amint aztán később kiderült — sok akkor még meg nem fogható érzés és gondolat csírázott. Az Accademia delle Belle Arti freskó-osztályán, Ferazzi mester mellett folytatott tanulmányokat. Római kollégáival, köztük Tóth Imrével (a híressé lett Amerigo Tot-tal) közös modellről akt-stúdiumokat készített, s kicsinyítve lemásolta a Vatikánban Rafaello „Athéni-iskolá"-ját. 1936-ban részt vett a Collegium Hungaricum közös kiállításán, amelyen — többek között — Chiovini Ferenccel együtt szerepelt. Az olasz állam ekkor vette meg tőle Maria Surigia portréját. Ezidőbeni kiemelkedő festménye egy „Olasz szobrásznő"-t ábrázoló arcképe volt, melyre a Műcsarnokban (1937) a Jelinek-díjat kapta. Keresetten zárt formák, nemesen egyszerű megjelenítés és finom dekoratív szellemiség jellemzi e művét. Vinkler olaszországi tanulmányútjának igazi hatása azonban később itthon bontakozott ki, amikor hazai talajra került. Szegedre visszatérve a Hősök-kapuját freskózó Aba-Novákot találta itt, aki a már Itáliában benne megindult „murális-vágyak" kielégítéséhez újabb ösztönzést jelentett. így fogott bele az akkori Somogyi-telep újonnan épült, még csupasz templomának freskóihoz, bár kivitelezési megbízást nem kapott erre. A freskósorozat teljes befejezése előtt előbb 1937-ben Párizsban tett rövid tanulmányutat, ahol kevésbé az ott megrendezett világkiállítás tarka egyvelege, mint inkább Picasso Guernicája, 167 Szelesi Zoltán: Vinkler László. Tiszatáj, 1968. 6. sz. jún. 527—530. 249