Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)

E fejezetünkben — a fent idézett megállapítás figyelembevételével — szerettük volna érzékeltetni a szegedi képzőművészek és a helyi munkásmozgalom közvetett, illetve konkrét módon megnyilvánuló, kölcsönös jellegű kapcsolatát. A Tanácsköztársaság idején kibontakozó, forradalmi szellemet szító, helyi képzőművész-kollektíva törekvéseit a két világháború között többen vitték tovább a megvalósulás felé. Voltak, akik alkotásaikkal tettek hitet és szereztek elismerést a város ábrázolóművészetének. Voltak, akik műveiken kívül az írás, a szó eszközeivel is küzdöttek Szeged festészetének és szobrászatának fellendítéséért. A munkásmozgalommal kapcsolatot tartó és a szocializmus győzelemre jutását elősegítő itteni képzőművészeink emlékét a felszabadulás óta méltón megbecsüljük. Jól kifejezte ezt az a demonstráció is, melyet 1961 őszén a Hazafias Népfront Szegedi Bizottsága rendezett. Ez alkalommal ünnepi előadáson emlékeztek meg a munkásmozgalomban résztvett helyi festőkről, szobrászokról és alkotásaikat kiállításon mutatták be. 1969 márciusában pedig, a Tanácsköztársaság 50. évfordulója alkalmával, Szeged Város Tanácsa szervezésében, a „Szocialista hagyományok Szeged képzőművészetében" c. sikeres tárlatot hoztak létre.

62 Úgy véljük, ha azt a kapcsolatot, mely az 1919-es proletárdiktatúra alatt és az ellenforradalom évtizedeiben, a szegedi munkásosztály és helyi képzőművészeink között kialakult, festőink és szobrászaink ma és a jövőben szorossá fűzik, — akkor nem kétséges, hogy e szövetség révén megvalósul az a cél, amely Tardos-Taussig Ármin régi bíztató szavaiból kicseng: „Munkálkodjunk közre, megfelelő szervezkedés mellett azon, hogy Szegednek ősi talajába gyökeret vert erős művészete legyen."

63 Amatőr és naiv festők E fejezetben szót ejtünk három szegedi festegetni szerető emberről, az amatőr Váradi Kálmánról, a naiv Süli Andrásról és az autodidakta Tóbiásné Palcsó Máriáról. Munkásságuk eredetiség és színvonal tekintetében elütő, Süli javára. Váradi ugyanis csupán Nyilasy festészetének hűséges követője volt, Tóbiásné pedig bár egyéni, de kevéssé szuggesztív, elmosódó „tudatalatti"-piktúrát hozott létre. Süli Andrást viszont a szakirodalom joggal „...a magyar naiv festészet egyik legízesebb stílusú képviselőjé"-nek tartotta. Ami hármójukat és egyben az előbbi fejezet szocialista szellemű festőit mégis összeköti, az a felszabadulás előtti évtizedre jellemző „küzdelmes művészsors", mely mint korjelenség úgy a képzett, mint az ösztönös festők, szobrászok tehetségének, pályájának kibontakozását sokszor megakadályozta. A Tisza melletti Tápé paraszti élete, a már említetteken kívül Váradi Kálmánt (1878—1948) is megragadta és festészetének fő témája lett. Váradi szüleivel gyermekként került Szegedre. Itt érettségizett és először a MÁV-nál helyezkedett el, ahol a tanműhelyben szabadkézi rajzot tanított. Megromlott idegei miatt a vasút őt is — mint Tardos-Taussig Ármint — korán nyugdíjazta. Már fiatalsága óta csak a festészet s a művészet kötötte le érdeklődését. A képek mellett faragott bútorokat is készített magának. Polgári állásában ezért is nem boldogult. Festészetileg Nyilasy volt az eszményképe, műveinek hatása alatt állott. A tiszai töltésen sétálgató, vagy a füzesekben 62 A munkásmozgalomban részt vett szegedi festőkről rendez megemlékezést a Hazafias Népfront. Délm. 1961. nov. 3.; Szegedi képzőművészek ünnepi megemlékezései. Délm. 1961. nov. 7.; Szocialista hagyományok Szeged képzőművészetében. Katalógus. Szeged, 1969. Bev. : Szelesi Zoltán. 63 Tardos-Taussig Ármin: Szeged művészete, ami nincs. (Garasos alamizsna és előkelő közöny). SzH 1910. jún. 5. 181