A Móra Ferenc Múzum Évkönyve, 1972/73-1. (Szeged, 1974)
Bálint Sándor: A disznótartás és disznótor szegedi hagyományai
hogy majd őket is visszahívják. Tréfás szólás : nem erőszak a disznótor. Olykor hozzáteszik: csak az mén el, akit kínnak. A disznótort megelőző éjszaka a régi, talán elvétve még máig is élő hagyomány szerint a gazda nem hál a feleségével, mert akkor a szalonnába, füstölthúsba beleesik a féreg, moly. Újhold idején nem jó disznót ölni. Alig virrad, amikor gyülekezni kezd az embernép. Helyenként váltakozva kapnak egy pohárka pálinkát, esetleg újabban forró rumos, boros, esetleg pálinkás, mézes teát. Majd kihajtják a disznót az ólból, lefogják. A böllér a hosszú, élesre fent hegyes disznóölőkést a torkába szúrja. Valaki a kiömlő vért tálba szedi, fakanállal kavarja, hogy ne alvadjon meg. Ezzel a vérrel készült régebben a véröshurka, manapság legtöbbször vöröshagymás zsíron megsütik. Ez lesz majd a reggeli. Amikor a disznót elhagyta a párája, akkor pár évtizeddel ezelőtt saroglyán kocsira tették, és a tűzbiztonsági rendelkezések értelmében kivitték a város, falu szélére. így az alsóvárosiak a Tisza partjára vagy a temetőárokhoz. Tanyán kissé messzebb a tanyaépületektől. Itt leemelték a kocsiról, néha természetesen többet is. Kezdetét vette a pörzsölés, disznópörzsölés. Ennek a szalonna, sonka eltartásában, jellegzetes ízének biztosításában volt, illetőleg van a jelentősége. Itt a kocsin hozott szalmából tüzet raktak. Tanyán a hancúrozó gyerekek fióktűz gyújtásával szórakoztak mellette. Egyébként erről gyújtották meg vas vil Ián átvitt égő csóva segítségével másodszor, harmadszor a disznóra borított szalmát. A disznót hasra fektették, álla alá téglát tettek, a lábait széthúzták. Egyenletesen beborították szalmával, majd meg is gyújtották. Folyton igazgatták a tüzet. Eszközük volt a két-, esetleg háromágú, hosszúnyelű, pörkölővella, amely kovácsoltvasból készült, hogy ne olvadjon meg a tűzben. A rendes villa itt kiment volna a formájából. Ha az első terítés leégett, akkor kopott kórósöprűvel lesöpörték a pörnyét. Újra terítettek, olykor négyszer is. Akkor volt jó, ha a kéz már nem érezte rajta a szőrt. Ha a háta megvolt, akkor gerincére fordították, fadarabbal vagy téglával kitámasztották, és a hasarészt is megterítették. Azokat a helyeket, amelyeket nem lehetett szalmával megpörzsölni, kihozott és már eleve tűzbe rakott vasrúddal sütögették meg: a fül tövét, belsejét, a lábak, illetőleg körmök közét, farka tövét. Olykor még otthon is sütögették. Ilyenkor a vasrúd katlan tüzében izzott. Vastag zsákdarabbal markolták meg. Erre a célra tanyán valamikor a járomszög is használatos volt. Ha pörkölés közben a bőr kipattant, a helyét hóval, sárral tapasztották be. Már itt le szokták rántani a disznónak papucs néven emlegetett körömtokját. Pár évtizede már a tanyán is általánossá vált a pörkölőgép, pörzsölőgép: helybeli lakatosoktól készített kézi kazánszerkezet. Eleven parazsat tesznek bele, majd egészen száraz, vékonyra hasogatott fát raknak rá. A nyílásán kicsapódó lánggal történik a pörzsölés. Nem kell már hozzá a mind körülményesebben beszerezhető szalma, és odahaza végezhető. Legújabban már butángázzal működő szerkezeteket is láttunk. Eközben az üstházra, régebben szabadkéményes konyha tűzhelyére helyezett üstökben, kondérokban az asszonynép fakadoztatja a kását, vagyis a kölest, újabban a rizskását főzi, hogy kifakadozzék, kinyíljék a szeme. Ezzel töltik majd a hurkát, a leve: a kásaléj a disznó kormos bőrének súrolásához használatos. Tömörkény István szerint nyilván a palánki német polgárság hatására járta a koppasztás is. Ez a mi ismereteink szerint parasztnépünk körében nem tudott elterjedni. Ezt egyébként Tömörkény is megállapítja 26 , a műveletet pedig így jellemzi: 26 Tömörkény István: Munkák és napok a Tisza partján. Budapest, 1963. 406. r 121
