A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Bálint Csanád: A kutya a X–XII. századi magyar hitvilágban

szerint a jánosszállási 23. gödörben talált fél kutyacsontvázat a kutyaeskü régészeti emlékének tarthatjuk. Egy, a honfoglalók hajviselete kapcsán gyakorta idézett levélben a bajor püspökök mentegetőznek az őket ért vád alól, hogy a magyarokkal kutyára vagy farkasra esküdtek volna, míg ugyanakkor — állításuk szerint — a morvák ezt az „undorító dolgot" többször is elkövették.

23 A feljegyzésnek az esküre vonatkozó része hitelt érdemlő lehet, hiszen a magyarokkal való szövetség révén mindkét nép jól megismerhette keleti szomszédja szokásait — amint ez a hajviseletre vonatkozóan már korábban is igazolást nyert.

24 A kutyaesküt a közelmúltban ifj. Horváth J. ,,török eredetű politikai intézményként" tárgyalta. E szokást a sztyeppéról származtatta, mert ugyanígy kötöttek egyezséget a kunok 1228—1251 körül II. Balduin bizánci császárral és 1245-ben IV. Bélával.

25 Adatgyűjtéséből kimaradt Nicephoros pátriárka felháborodott beszámolója, melyre Fehér G. éppen a kutyaeskü kapcsán hívta fel a figyelmet.

26 E forrásban arról van szó, hogy a bolgárok 815-ben kényszerítették a bizánci császárt, hogy a szövetségkötésnél az ő szokásuk szerint tegye le az esküt. A császárnak többek között meg kellett ízlelnie egy kutya vérét. Ugyancsak a bolgárokra vonatkozik

27 Nicolaos Mysticos pátriárka egyik levele, melyet a X. század első negyedében írt. Itt olyan szokásokról beszél, melyet „pogányok és (nem keresztény) görögök" gyakorolnak. Kifogásolja, hogy nem csak valamiféle áldozatot mutatnak be, hanem misztikus beszédet is mondanak, „aztán miért nem egyszerűen bármiféle élőlényt, hanem ökröket és kutyákat és juhokat választanak ki?"

28 — Témánk szempontjából értékes még Rasidu-'d-Din értesítése, mely a Dzsingisz kánná választásakor tett esküről szól. Ez alkalommal áldozatot mutattak be, mely egy csődör, bika, kos és egy korcs kutya levágásából állt.

29 A magyarok kutyaesküje kapcsán nem került eddig említésre a Widukind feljegyezte történet sem. Amikor a kalandozók 933 tavaszán Madarász Henrik ellen indultak, a korábban szövetséges Elba-menti daleminciek

30 földjén haladtak keresztül, kiknek segítségét kérték a támadáshoz. A szlávok a kérést visszautasították, s csak egy igen kövér kutyát vetettek oda nekik.

31 — A fenti jelek azt mutatják, hogy a bizánciak, a morvák és a bajorok tudtak időszaki szövetségeseik eskü-formájáról. A földrajzi közelség, a politikai kapcsolatok s nem utolsósorban a magyarokkal való több éves szövetség miatt minden bizonnyal a dalemincieknek is volt tudomásuk róla. Ha talán nem is helytálló az a gondolat, hogy a 932-ben Henriknél járt magyar 23 Pauler Gy.—Szilágyi S.: A magyar honfoglalás kútfői. Budapest, 1900. 326: „Quod nos praefacti sclavi criminabantur cum ungaris fidem catholicam violasse, et per canem seu lupum, aliasque nefandissimas et ethnicas res sacramenta et pacem egisse..." 24 Karácsonyi J.: A honfoglaló magyarok hajviselete. Ethn. VII. 1896. 476—477, Bakay K., Gräberfelder aus den 10—

II. Jahrhunderten in der Umgebung von Székesfehérvár und die Frage der fürstlichen Residenz. Alba Regia 6—7. 1965—1966. 66—68. 25 Ifj. Horváth /., Török politikai intézmények nyomai a középkori magyar állam életében. Ethn. LXXXI. 1970. 265—274. 26 Fehér G. i. m. 46. 27 Trifonov /., Sur les traités byzantino-bulgares conclus dans les rites païens. Bull, de l'Institut arch, bulgare. XI. 2. 1937. 280—282. 28 66. levél, kiadva Nicolai Constantinopolitani Archiepiscopi epistolae, Migne, PG. 111. col. 263—268. — A fordításért Csóka Gáspárnak mondok baráti köszönetet. 29 Ligeti L.: A Mongolok Titkos Története. Budapest, 1962. 156. 30 de Vajay, Sz., Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäischen Geschichte, 862—933. Studia Hung. IV. München, 1968. 97—99, 102, 115, Epperlein, S., Die Eroberungspolitik des frühfeudalen deutschen Staates unter Heinrich I. in Die Slawen in Deutschland, red. J. Herrmann. Berlin, 1970. 274. 31 Widukind I. 38. „Et iter agentes per Dalamantiam ab antiquis opem petunt amicis. Uli vero scientes eos festinare ad Saxoniam Saxonesque ad pugnandum cum eis paratos, pinguissimum pro munere eis proiciiunt canem", Id. MGH SS. III. 435. 308