A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

László Gyula: Magyarok és szlávok

tehát letelepedést látnak, ott eleve szláv népességre gondolnak. Ez a sémában való gondolkodás eredményezte például tiszta avar temetők szláv emléknek való nyilvánítását. — Mindkét részről van tehát tanulnivalónk, megbeszélnivalónk, leküzdeni való elfogultságunk. Bizonyosak vagyunk abban, hogy a nyílt baráti szó mindkettőnk javára szolgál. Megmaradván egyelőre a módszertani nehézségeknél, az „ideáltípusok" után hadd szóljak másokról is. Az egyik az a bevett régészeti szokás, hogy a zárt leletcsoportokban okvetlenül etnikai egységet is látunk. Ez természetes is, hiszen írott források híján mit is tehetnénk mást? A leletek nem szólalnak meg. Ámde ha csak a közelmúltat, vagy akár a jelenkort figyeljük, egyszerre aggályaink támadnak régészeti módszereink helyességében. Vegyünk előbb egy magyar, aztán egy szlovák példát. Talán a régi, nemzetségi, esetleg törzsi szervezetnek mind a mai napig ható emlékei a magyar népművészeti, viseletbeli csoportok. Még ma is meg lehet első pillantásra mondani, hogy egy matyóval, kalocsakörnyékivel, székellyel, kalotaszegivel, szlavóniaival, palóccal beszélünk-e, annyira különbözik ünnepi viseletük. Szavuk járásáról azonban látjuk, hogy mind egyformán magyarok — de képzeljük el, hogy — nem ismervén múltjukat, a nyelvüket — csak temetőiket tárnánk fel. Ez esetben legalább 6—8 „kultúrára" osztanók fel az egységes magyarságot s még jó lenne, ha egyáltalán felismernők, hogy e „kultúrák" egykorúak. A csehszlovák kollégák, de ugyanúgy a többi résztvevők is, a maguk néprajzából ugyancsak kitűnő effajta példával tudnának szolgálni. Részemről talán legyen elég a kelet- és nyugatszlovákiai szlovák népviselet, népi kultúra kettősségére utalni, jóllehet minden különbségük ellenére mindkettő szlovák. Ha tehát a régészek csupa „tiszta képlet"-tel dolgoznak, nyilván — akarva-akaratlan — eltorzítják a történelmet. Mi a tanulság mindebből? Megmondani nem tudom, csak munka közben, a konkrét kérdések közben figyelek élénken; munkánk meglehetősen bonyolult. Annyi bizonyos, hogy jelentéktelen helyi eltérésekből nem nagyon szabad külön csoportokra gondolni, vagy éppenséggel külön ethnikumot feltenni. Én például az avar kérdést ma úgy látom, hogy az eredeti nemzetségi szervezetet az avar államalakulás szétrobbantotta, ennek következtében egy-egy temetőre, sőt temetőrészre nem egyetlen nemzetségi jelkép (tamga) jellemző, hanem ezek az egész avar területen összekeveredtek, akárcsak később a magyar népnél a törzsnevek. Mindkét keveredés mögött a nemzetségi kötelékek erőszakos széttépése áll. A magyarságnak e bonyolult viszonyok közt is különösen erős volt a szlávsággal való művelődési cseréje, erről jövevényszavaink tömege tanúskodik, de ugyanígy jelen vannak a magyar jövevényszavak a szláv nyelvekben is, a hatás — természetesen — kölcsönös volt. Egy pillanatra sem vonom kétségbe például, hogy az avar uralom idején a peremterületeken a szláv arisztokrácia is avar módon kezdett viselkedni, s ami ezzel egyenlő: öltözködni is. De ennek elismerése sem ment fel az alól, hogy például a kései-avarság hagyatékát a maga teljes egészében ne tekintsük keleti örökségnek. Azok a próbálkozások, amelyek helyi „divat"-nak kísérlik meg feltüntetni ezt a műveltséget, eleve helytelen úton járnak. A nemzetségi társadalmakban, de még szétrobbantásuk után is hosszú ideig — ezt a néprajzos kollégák jól tudják — a viselet nem „divat" kérdése! A másik nehézség, amire éppen ezzel kapcsolatban fel szeretném hívni a kollégák figyelmét, az időrendre (chronologiára) vonatkozik. Megszoktuk a civilizációk vizsgálatában, különösen a görög-római régészetben, hogy a leleteket évtizednyi pontossággal tudjuk keltezni, és hogy a formák birodalom-szerte együteműén változnak: a stílusváltozás egyidőben érezteti hatását nagy távolságokban is. Tudvatudatlan ezt vetítjük bele néha az őskorba is, ahol az írott történeti források hiánya 282