A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

László Gyula: Magyarok és szlávok

A Móra Ferenc Múzeum Evkönyve 197Íj I MAGYAROK ÉS SZLÁVOK* LÁSZLÓ GYULA (Budapest, ELTE Régészeti Tanszék) Szőke Béla emlékének Régen eljött már az ideje annak, hogy ez a kérdés felvetődjék a nemzetközi szláv régészeti kongresszuson. Ha nem is azért, hogy — valamilyen csoda folytán — hirtelen megoldjuk, hanem azért, hogy kicseréljük róla való gondolatainkat. Jól emlékszem például, hogy még nem is régen az egyik kitűnő csehszlovák kollégám mennyire csodálkozott, amikor a magyar nagycsalád pontosan szabályozott temetkezési rendjét elmagyaráztam neki, csodálkozásából kitűnt, hogy ő a magyarokat nomád hordának vélte. De ugyanígy vagyunk mi is a másik oldalról, a szláv hatás erős alábecsülésében. Ezek azok a dolgok, amelyeket egymás jobb megismerésével ki kell küszöbölnünk. A csehszlovák kollégák — akiknek ásatásait messzemenő anyagi támogatás teheti oly nagyvonalúvá, hogy csak az őszinte csodálat hangján beszélhetünk róla — egy kissé minden ásatásukon a mi számunkra is ásnak, mert a mi szerényen támogatott, kisméretű ásatásainkon szó sem lehet nagy területek egyszerre való áttekintéséről. Magam például már 15 éve ások egy honfoglaláskori magyar falut, de ennyi idő alatt nem tártam fel akkora területet, mint csehszlovák kollégáink egy-egy ásatáson egyetlen év alatt. Ekként lassanként közös kérdéseink megoldásában elsősorban az ő ásatásaikra kell majd támaszkodnunk. Ezt a munkatársi együttműködést — amelynek olyan szép példái vannak máris, mint A. Tocik kolléga mintaszerű nyugatszlovákiai honfoglaláskori katasztere

1 — mégis sok módszertani meg emberi elfogultság késlelteti. Hadd beszéljek erről is őszintén, hiszen barátok, munkatársak közt beszélgetünk közös munkákról. Módszertani érzéketlenségeink közül való például az, hogy ragaszkodunk bizonyos „ideáltípusokhoz", pedig ennél távolabb a történeti valóságtól még akarattal sem juthatnánk. Hadd hozzak fel példákat erre. Az egyik például az, hogy mi a hazai szlávság emlékeit elsősorban még mindig csak a hamvasztásos temetkezésben látjuk

2

. Ilyent pedig —mindössze néhány sírt — csak két helyről ismerünk: Pókaszepetkről és éppen a honfoglaláskori telepásatás kapcsán: Felgyőről. Nyilvánvaló — s ezt a szláv helynevek is mutatják —, hogy ez a ragaszkodásunk téves, mert — talán az avarok közelsége miatt, talán belső változások miatt, később pedig a kereszténység miatt — jelentékeny szláv tömegek tértek át a hamvasztásról a tetem eltemetésére, elég korán. Ugyanígy téves volt a balkáni szlávság teljes elmaradottságáról beszélnünk — többek közt éppen én is írtam erről —, mert ez a források egyoldalú magyarázatán alapult. Felül kell tehát sok mindenben vizsgálnunk eddigi álláspontunkat. Most nézzük a másik oldalt: a szláv kollégák meg túlságosan benne élnek még az avarok és a magyarok „lovasnomád", meg „mongol" képzeteiben, ahol * Előadás a II. Nemzetközi Szláv Régészeti Kongresszuson (Berlinben, 1970. aug. 24—28.) 1 Tocik, A., Altmagyarische Gräberfelder in der Südwestslovakei. Bratislava, 1968. 2 Sós, A., Die Ausgrabungen Géza Fehérs in Zalavár. Arch. Hung. XLI (1963). 281