A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Kőhegyi Mihály: Hunkori edények Jánosszállásról

szomszédasszonyukat.

24 A pannóniai városokból, katonai telepekről

25 a villa rusticákból előkerült dörzstálak legtöbbjébe szorgos női kezek egész vajatokat koptattak. A szegényebbje ólom kapcsokkal fogta össze a megrepedt tálak darabjait, hogy még ideig-óráig használhassa.

26 A dörzstál tehát jellegzetes konyhaedény,

27 amelyet — éppen emiatt — római területen sohasem tettek sírba, nem használták fel a halottaknak szánt eledel tárolására. Ám a provinciák határai mellett élő népek elsősorban edényt láttak a dörzstálban, szép és jó edényt. Megszerzésekor is a finomszemcséjű egyenletesen folyatott mázút részesítették előnyben, — ilyen a jánosházi is —, tulajdonosa pedig nagy becsben tarthatta. így történt azután, hogy nem kisebb személyiség, mint a hasslebeni fejedelem sírjába is belekerült egy római keverőtál, ahol a többi provinciális konyhaedénnyel, szűrőkkel és serpenyőkkel egyetemben az elhunyt gazdagságát és előkelőségét volt hivatva fitogtatni a túlvilágon.

28 Alighanem hasonló célból került az újhartyáni germán harcos sírjába egy másik dörzstál, méltóságát emelte — mégha római ember számára talán mosolyra késztető módon is. Különben a Duna-Tisza közén, Camponával és Intercisával szemben, a Dunától 40—50 kilométernyire előkerült lelet keletkezése is sokatmondó. Valószínűleg a 333. évi limes menti harcokban megsebesült rangos gepida harcos húzta eddig életét a támadó csoport hazatérése közben.

29 Az 1. képen bemutatott, besimított díszű nagyobb edény és a 3. képen látható szürke tál párhuzamait hazai szarmata anyagunkból jól ismerjük. Ezek felsorolása és részletes elemzésük (eredetkérdés, átvevő-átadó fél, belső időrend stb.) túlhaladná e cikk kereteit. Kronológiai helyzetüket tekintve bizonyos, hogy a IV. század közepénél korábbra nem helyezhetők. Külön kell szólnunk a nagyméretű edényről, melyet általában agyagveder néven tart nyilván a kutatásunk. Ilyen rendeltetésében azonban kételkedünk. Maga az elnevezés azt sugallja, hogy abban vizet (általában folyadékot) hordtak. Ezekbe az edényekbe azonban 30—40 liter víz fér. Ilyenformán legfeljebb egyet tudna az ember, szorosan magához ölelve, szállítani. Gondolni lehetne esetleg a perem alatt körülkötött, felfelé ívesen hajló fülre (szíj, ín), de akkora súly alatt feltétlenül kiszakadna a perem. Van még egy másik tényező is, mely állandó ide-oda szállításuknak ellentmond. Nevezetesen aránytalanul kicsi talpuk. Éppen ezért arra gondolunk, hogy ezeket a házban tartották és bizonyára (esetleg kismértékű földbesüllyesztéssel) rögzítették is. Az agyagvedrek kérdése már többször szerepelt a hazai szakirodalomban. Közép-európai előfordulásuk alapján, az akkor ismert adatokat számba véve, Richthofen területileg, részben időrendileg is három eltérő nagy csoportot (keletgermán, provinciális, dák) határozott meg.

30 Bár e három csoport között komoly időrendi különbségek vannak, Richthofen mégis genetikai kapcsolatot tételez fel. Észreveszi, hogy hasonló agyagvedrek szarmata és avar leletek közt is szerepelnek. 24 Heydemann, Heinrich, Iliupersis auf einer Trinkschale des Brygos. Berlin, 1866. 24. 25 Előfordulásuk azonban nem korlátozódik csupán katonai táborokra, mint azt az alábbi szerző véli. Annyi igaz csupán, hogy ezekben — éppen a sok ember miatt — tömegesen fordulnak elő. Schörgendorf August, Die römerzeitliche Keramik der Ostalpenläder. Wien, 1942. 180. 26 A Magyar Nemzeti Múzeum több ilyent őriz, az egyiket éppen Adonyból. 27 Pausanias, V. 18. 1. 28 Schulz, Wolfgang, Das Fürstengrab von Hassleben. Berlin-Leipzig, 1933. XVI. t. 4. 29 Bona István,. Az újhartyáni germán lovassír. Arch. Ért. 1961. 196. 30 Richthofen, Bolko, A hullámvonaldíszítésű agyagvedrek elterjedése és kormeghatározása. Arch. Ért. 1931. 257—265. 279