A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Szigeti György: Az apátfalvi nép táplálkozása. I.

falkába' nevelték a birkát" sokkal jelentősebb volt. Napjainkban már csak nagyobb ünnepekre tartogatnak a ház körül kettőt vagy hármat. Ez is csak olyan helyen fordul elő, ahol nagyon kedvelik a húsát. A kecskehúst csak szükségből ették meg. Különösen a bakkecske húsától idegenkedtek. A szárnyasok közül főleg kisgalambot, csirkét, tyúkot, gyöngytyúkot, kacsát fogyasztottak és ezeket vágják ma is. Napjainkban, különösen ünnepi alkalmakkor a pulykahúst is sokan megeszik. A libát jobbára a tallájé' (tolláért) tartották, majd 6—8 kg súlyúra meghizlalva eladták. Libát a szegényebb emberek is szívesen tartottak, különösen a múltban, amikor még nagyobbak voltak a libalegelők. A hízott libákat azután eladták és a kapott pénzen vettek egy kis hizócskát. Ha tömés közben a liba gigájába ment a kukorica, amitől megfulladt volna, csak le kellett vágni sokszor félhízásban is. Halhúst a múltban csak kevesen fogyasztottak. Sokan úgy képzelték, hogy a halak vízbefúlt és ki nem fogott emberek, de főként vízbedobott elhullott állatok húsával is táplálkoznak. Ez a felfogás részben a község lakóinak fínyás (minden szokatlantól idegenkedő és undorodó) természetével magyarázható. Napjainkban a halhús fogyasztása is általánosabb, mint régebben volt. A régiek nem ismerték a könnyű halhús diétás jellegét. „Nem ád annyi erőt mint a disznóhús, nem lehet tülle úgy dógoznV — mondották nem egyszer. Az apátfalvai halászok a Marosban fogott halat főként a falusi értelmiségnek adták el és a városi piacokon értékesítették. A lóhús evésétől Apátfalván mindenkor idegenkedtek. Ha mégis előfordult, hogy a háború alatt valaki annyira megéhezett a húsra, hogy Makón lókolbászt vásárolt, azt feltétlenül titokban tartotta, mert különben megszóták vóna a lóhús evéséért. A tanyai élet virágzása idején minden tanyában sok galambot tartottak, hiszen nyáron kevés ennivalót kellett nekik adni. Nem volt ritka az olyan tanya, ahol 40—50 pár galamb fészkelt a padlásokon. Ezek főként a csirkegalamb és vadóc néven ismert galambfajták voltak. Napjainkban már lényegesen kevesebb galambot tartanak. Bent a faluban nehezebb etetni őket, hiszen minden etetésnél a szomszédok galambjai is abba az udvarba repülnek, ahol enni adnak nekik. A malachús fogyasztása Apátfalván mindig fényűzésnek számított. Csak akkor Vágták le, amikor sok volt és rossz ára miatt nem tudták eladni. A malacot megkopasztva kibelezték, kétfelé, esetleg többfelé vágva, zsírral locsolva, pirosra megsütötték. A kisbornyúkat (szoposborjúkat) a továbbtenyésztésre szánt fejlettebb egyedek kivételével a 40-es évek előtt szokásban volt négyhetes korukban eladni. A mészárosok a vásárokon százával szedték össze a borjúkat. Súlyok általában 60—120 kg között váltakozott. A bikaborjúk mintegy 20—30 kg-mal mindig nehezebbek voltak az ugyanolyan korú üszőborjúknál. Meg kell jegyeznünk, hogy a lakosság húsigénye ma általánosságban sokkal nagyobb, mint a múltban volt. Manapság inkább felnevelik a borjúkat és hízott marhaként adják el az állami felvásárló szerveknek. A kappanolásnak már csak a híre ismerős Apátfalván. Régebben főként azért tartottak kappant, mert arra jobban rá lehetett bízni a csirkéket, mint a kotlóra. A háziasszony érdeke is így kívánta, mert azt tartották, hogy a kotlót ha kidobják, a csirkéket elhagyva pár hét múlva már tojik. A miskárolt és herült (ivartalanított) sertések hízás közben nyugodtabbak, nem törik egymást, nem marakodnak. Ez a tény kocáknál és kanoknál egyaránt fennáll. Azt is mondják, hogy a kanoknál az első comb táján a lapocka részen levő izom — ha a disznó sokáig kanlik — annyira megkeményedik, hogy élvezhetetlenné válik. A baromfiak vérét egy tányérban szokták felfogni, azután pedig alvadt állapotban egészben a húslevesbe teszik. A sertés vérét is felfogják egy fazékban, vagy talis A Móra F. Múzeum Évk. I. 225