A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Szigeti György: Az apátfalvi nép táplálkozása. I.

külön poharat vittek magukkal a lakodalomba, mert nem akartak közös pohárból inni, de ezért nem sértődtek meg a vendéglátók, csak magukban megmosolyogták az úri vendéget. A GYŰJTÖGETŐ ÉLELEMSZERZÉS APÁTFALVI EMLÉKEI A természet által készen adott javak összegyűjtése leginkább a szegények és gyerekek táplálkozását kiegészítő élelemszerzés volt, melynek Apátfalván is vannak hagyományai.

7 A gyűjtögetés jelentősége addig volt nagy, amíg erdőterülete is volt a községnek. Az első világháború előtt gombát szedni átmentek a Maroson túli erdőbe a szegényebb emberek. A bánáti erdőből a fiatal legénykék rendszerint ketten hozták, vállukra tett rúdra aggatva a kisvamyú-kat (fiókvarjúkat), néha 15—20 párat is egy rúdon. A varjúkat pénzért is árulták a piacon, de a szegények leginkább maguk fogyasztották. A kisvarjúnak a fejét, lábát eldobták, fekete bőrét pedig lenyúzták. A fiókvarjúk húsát rendszerint tepsiben a kemencében sütötték, vagy krumplival paprikásan főzték meg. A Maros mentén, az árterület füzeseiben még 30—40 évvel ezelőtt is szokásban volt, hogy a szegényebb emberek a vadkácsák tojásait összeszedték, vagy megették, vagy pedig kiköltették a tojásokat. Az így kikelt vadkacsáknak a szárnyait háromhetes korukban el kellett vágni, nehogy elröpüljenek. Még így is sokszor megtörtént, hogy elszöktek a lábukon. A gyerekek kedvenc csemegéje volt a fülbecsavarócska (házi kövirózsa = Sempervivum tectorum),

8 ami Apátfalván régebben a falkerítések tetején, vagy azok árnyékos, megműveletlen tövében volt gyakori. Nem egy tanyai gyerek még a zsíros kiscipót is odaadta a falusi iskolában a savanykás levű fölbecsavarócskáért. A vadsóskát (Rumex acetosa) is sokan kedvelték és még nyersen is szívesen megették. A fák virágai közül a gyerekek főként az ágáckavirág-ot (akácvirágot) ették édes íze miatt, de a pipacsvirágot is nagyon kedvelték. Ha többen voltak, akkor kis mondókával találgatták a pipacs (Papaver rhoeas) virágának színét. A kiszámoló mondóka így hangzott: „Sör-ё, bor-ë, pá/inka-e, Tiszta színű pántlika-e?" Ezt az kérdezte, aki leszakította a még ki nem nyílt pipacsvirágot, mielőtt kibontották volna. Aki eltalálta a virág színét, az megehette. A vadkomló-t (Humulus lupulus) az asszonyok korpaélesztő készítésekor használták. A székfű (kamilla — Matricaria chamomilla) virágát sokan összegyűjtötték és gyűjtik még napjainkban is, hogy teát készítsenek belőle. A vadgesztenye (Aesculus hippocastanum) terméséből hasmenés esetén teát főztek. Az országút menti eperfák (Morus) gyümölcsét is sokan összeszedték és pálinkát főzettek belőle. Olyanok is voltak, akik a fehér eperből (Morus alba) lekvárt készítettek. A gyerekek a koronafa vagy szentjánosfa (Gleditsia triacanthos) termésének émelygős ízű tartalmát is szívesen megették. 7 Morvay /., Népi táplálkozás. Útmutató füzetek a néprajzi adatgyűjtéshez VI. Magyar Nemzeti Múzeum —• Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattár Bp. 1962. 18—20. Gyűjtésünk kérdőíveit e mű alapján állítottuk össze. 8 Soó Rezső—Kárpáti Zoltán: Magyar flóra. Növényhatározó II. kötet. Tankönyvkiadó. Bp. 1968. 215