A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Bálint Sándor: A régi szegedi pákászok és madarászok

tudtak elkészíteni. Mindez már a múlté. A vízimadár valamikor egyébként a legolcsóbb népeledelek közé tartozott. Megúnásig ették. Régebbi följegyzések szerint ez annyira ment, hogy a cseléd fölmondta a szolgálatot, ha szüntelenül madárhús került az asztalra. A koldusok alamizsnául akárhányszor egy-egy vadkacsát, sneffet kaptak. Az ilyen házat azonban olykor el is kerülték, mert maguk is elteltek vele. Tágabb értelemben még a gyűjtögető pákászélet körébe vonható a rákászás, rákszödés is. Adataink sajnos, nagyon szűkösek, bár értékesek. „Még az én gyerekkoromban — írja

61 Tömörkény — a Város alatt tele volt a Tisza rákkal, míg ma aranyért sem találni benne ezen a tájon... Annak előtte annyi volt, hogy aki egy kis rákcsípéstől nem féltette az ujjait, puszta kézzel foghatta. A gyerek végig hasalt a tutajok szélső gerendáin, fölgyűrte karján az inget és a vízben a gerendák alá tapogatózott a kezével. Ott mindig talált rákot, előhúzta, játszott vele egy darabig, aztán megint a vízbe dobta, mert úgyszólván alig volt értéke. A régi szegedi vár omladékos, mohos falai beszolgáltak a Tisza vizébe és csak nagy nyári apadások alkalmával látszott meg igazán, hogy mennyire bent vannak ezek a romok a mederben. Alighanem azok a nagy omladékok voltak az egész nagy rákcsalád lakásai és nagyon tele lehetett vele a parti fenék, mert szokott gyermekmulatságaink közé tartozott, hogy játékból halásztuk... Hazulról hozta az ember hozzá a brácsát. Ez volt a fogóeszköz. Otthon az udvar valamelyik sarkában, az egymásra hányt ócskavasak között talált az „ember''' valamely kisebb hordóabroncsot, azt a cukorsüvegről maradt madzaggal hálóra befonta és tartózsineget kötött rá olyképp, mint az a sárkánynál szokás. Ez is elmúlik már, mert nagyon sok a telefondrót. A brácsa hálója közepére nagy parti szitakötőt kötött azután az „ember" vagy dongólegyei'.. vagy döglött durbincsot, amely száz számra hevert azidőben a parton, vagy békát... A brácsa aztán a madzagon leereszkedett a fürdőházi hídról s nem telt bele sok idő már újból föl lehetett húzni. Volt rajta rák, olykor sok. Voltak köztük terhes nagyállatok, olyan színűek, mint a kékagyag; ezeket az óriásokat akkor vasrák néven tisztelték. Kovács János írja,

62 hogy rákleves főtt belőle. Az egész Tisza meredélyes partja telve volt rákkal. Csak úgy csemegének pirosra főzve, hatalmas nagy tálakban szá zával került a legszegényebb népnek is az asztalára. Élő emberrel már nem találkoztunk, aki a rákszedésre, rákevésre még emlékeznék, így aztán csak ezekből a régi följegyzésekből merítettünk. Hogy azonban ití igen ősi hagyományról van szó, azt az 1522. évi tizedjegyzék Rákos családneve is föltétlenül tanúsítja. Dugonics András ezt a kapzsi embert jellemző példabeszédet örökítette meg: a rákban faggyút kerestet.™ A szegedi népnyelv is használja a hirte len zavarában elpiruló emberre: vörös lőtt, mint a rák. A rák gyomrában található kékesfehér, lencseszerű anyag volt a rákszöm. Ha szembe hullott valami, akkor rákszemet dugtak a szemhéj alá, hogy így biztosabban kivehessek.

64 Ez igen régi szegedi orvosság, mert rákkő néven már az Alsóvárosi Glosszák is megörökítette

65 1510 táján: raak eov, vagyis 'capillus qui invenitur in capite cancri.' A pákászkodás, vízi gyűjtögetés szinte napjainkig élő maradványa a piócaszödés, 61 Tömörkény I., Vízenjárók és kétkezi munkások. Szeged 1902, 77. 62 Kovács J. 201. 63 Etelka II, 34. 64 Kovács J. 388. 65 Bálint S., Alsóvárosi Glosszák. Egy szegedi nyelvemlék. Magyar Nyelv 1961. 137