A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)
Bálint Sándor: A régi szegedi pákászok és madarászok
A sordély (Emberiza miliaria) szegedi ajkakon surdé, csordé, sodrómadár. A szarka (Pica) nevet összetételekben más madarakra is szívesen alkalmazza a szegedi nép: bábaszarka, másként szőriszarka (Lanius minor), szarkagábor (Lanius excubitor) Fehértón a székiszarka (Himantopus himantopus). Ez utóbbinak más neve karólábú snyeff. Szegeden is közismert szólás : sokat akar a szarka, nem bírja a farka. Aki a szükségét végzi, a tápaiak szerint: szarkát fog. A hitvány föld olyan, hogy a szarka is éhön veszne rajta. Az ilyen föld Ószentivánban szarkamart főd. A szarka csörög. Dugonics a fecsegésre ezt mondja: pipere-szarka-csörgések és darálások 60 . Ha szarka száll a háztetőre, vendéget jelent. Ez arról jön, amerre a farkával billent. Ha valaki két dolgot szeretne egyszerre, de tétováz közöttük, akkor Tápén ezt mondják neki: kettős lössz a szarkafészök. A túzok (Otis tarda) már alig látható, pulyka nagyságú madár. Alakjából érthető meg a már Dugonicstól is idézett példabeszéd : jobb a mái veréb, mint a holnapi túzok, vagyis többet ér az, ami van, mint amit csak remélni lehet. A vércse (Falco tinnunculus) ragadozó madár, a csirke, galamb ellensége. Innen névmágiás tápai pétör megnevezése. Említettük, hogy Lakatos Károly juhászoktól tilinkómadár nevét is hallotta. Vöröses tollazatához hasonló színű lóra szokták mondani: vércse, vércseszőrü. A víziélet évszázadokon át egészen a folyószabályozásig jelentős mértékben járult hozzá a szegedi táj ételkultúrájához is, és az idők folyamán a szegedi konyhának változatosságot, sajátos ízeket, különleges készítési módokat biztosított. Nézzük is azokat a nyersanyagokat, amelyek a pákász szorgoskodása révén kerültek a régi szegediek asztalára. A pákászt nagy szegénysége rákényszerítette az önellátó életre. Természetesen a piacra is jutott abból, amit összegyűjtögetett. így a vadmadarak húsa és tojása mellett evett és árusított halat, csíkot. Nyilván az ő feladata volt régebben a teknősbéka fogása is. Semmi nyoma, hogy népünk ette volna, az úri rendnek azonban kedvenc eledele volt. Az 1726. évi tanácsi jegyzőkönyvben olvassuk: N. Város számára Teknős békáért 3 fl. A tanács szívesen küldte pozsonyi és bécsi uraknak, hogy Szeged ügyeit és érdekeit kedvezőbben, gyorsabban intézzék. Az 1827. évi hivatalos városi ártarifában olvassuk, hogy piaci helypénz gyanánt fizetendő: Egy zsák Tekenős békától, melly árulásra kitétetik Váltó Tzédulában 3 kr. A pákász kelepcében fogta a nyulat, gyűjtötte a sulymot, nádgumót, gyékényböngyölét, gyökérgumót, amelyeket megtörve, liszt gyanánt is elhasznált. ínséges időkben erre más szegényszerű ember is rákényszerült. Mindebből természetesen eladásra, esetleg cserére is jutott. Mint előbb is mondottuk, a pákászok gyűjtötték a vízimadarak tojását, amelyet a piacon szívesen vásároltak tőlük. A gyűjtésbe egyébként vízmenti gyerekek is belekapcsolódtak. Máig élő hagyomány szerint a dárévöcsök, másként dáré, bujár (Podiceps eristatus), szárcsa (Fulica atra), továbbá a ződfejű kacsa (Anas boschas) tojásával sütött ünnepi kalács páratlanul jóízű volt. Rántottának a bíbictojást kedvelték. Szívesen kaptak azonban vadliba-, vadkacsatojáson is. Annak a pákásznak, aki főleg csíkokat fogott, csíkos, csíkász volt a neve. A csík (Cobitis fossilis) öreg tanyaiak ajkán halcsík, különleges halfajta volt, amelyet népünk káposztába főzve fogyasztott. A pákászok másik nagy felekezetéhez tartozó madarász a piacot bőségesen ellátta vízimadarakkal is, amelyeket a szegedi szakácskönyv szerint igen változatosan 60 Etelka I, 319. 136
