A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Bálint Sándor: A régi szegedi pákászok és madarászok

den vízenjáró tudja, hogy amely hajón a feketerigó ilyen borzasztó szépen fütyül, ott, ugyanazon hajón tartózkodik Porkoláb Ignác öreg hajóslegény^. Tavasszal a zöld búzatáblák között történt a fürjözés, fűrözés, vagyis a fürjfogás. A fürjet nemcsak a hangjáért, hanem a húsáért is vadászták. A fürjözés leginkább a fürhívó segítségével történt. Ez nem más, mint bőrből készített zacskó, amelyet lófarokkal töltöttek ki. Felső végére pulyka lábszárcsontjából vagy ónból készített síp került. A megbúvó madarász a zacskót mutató és nagy ujja közé fogja, ráüt. így utánozza a fürj hangját, közben természetesen a sípba is belefúj. Tápén két eltérő hangú sípot is használnak. A hímek vakon siettek a hang után, azonban a már előre kikészített zöldre festett háló alá kerültek. A vadlibát Lakatos szerint

42 régebben sárgarépával és szemes eledellel körülszórt vastür segítségével fogták. Arra is emlékezett, hogy pusztai parasztpuskások a leszálló vadlúdfalkát kukoricaszárral, vagy hasonlóval jól megrakott talicskát tolva közelítették meg. A csapó nyers tökből készített cinkecsapda.

43 A tök felső részét lemetszették csaptatónak és felpöckölték. A tök belsejébe vékony keresztecskét szúrtak, amelynek végét cérnaszállal kötötték a felpöckölt részhez. Ha a cinke rálépett a keresztbe tett fára, ez megbillent és a fedő tökrész ráborult a madárra. A cserény ma már csak a galambászok körében használatos. Népünk még a századfordulón is szerette a háznál a madarat, „Rendesen vagy egy fürj szokott pitypalattyolni, verni — írja

44 Kovács János — vagy egy stiglinc, cinöge, csízik, vagy kendörice csacsogni, énekölni. Ritkábban a rigó fütyülni, a rütyü, azaz zöldsármány és a vörösbögy meg a pinty, pintyőke ugrándozni". Ehhez hozzávehetjük még a gilicét, vadgalambot is. A kanári népünk szélesebb köreiben nem tudott elterjedni, kedveltté válni. Mindezekből kitűnik, hogy a madárféle a szegedi népnek évszázadokon át nemcsak passziója, tápláléka, hanem szerényebb mértékben kenyérkereseti forrása is volt. Bertrandon de la Brocquière útinaplójában (1433) jelenik meg először a szegedi madárpiac előttünk. A múlt századból Lakatos Károly mellett jellemzi Cserzy Mihály

45 és Csényi Gyula

46 is. Egyértelműen azt írják, hogy a Víz előtt a Széchenyi téren, a vízház^

1 mellett állott. „Ott találkoztak — írja Csényi — a madarászok, galambászok, kalitkacsinálók, meg a vadászok és agarászok is." Viszont Cserzy így emlékezik: „Pár év előtt még rendes madárpiac volt idebent a Városban. Galambászok és madárfogók típusai verődtek ide együvé, és ki kendőbe kötve, ki pedig kalickában árulta a maga portékáját. Ma zsebből árul a madarász és jár házrólházra a fürge jószágokkal." Végül be kell számolnunk egy különös szegedi diákegyesülésről is. A múlt század hatvanas éveiben a szegedi diákok — írja a visszaemlékező Csényi Gyula — szabadság jeligével egyesületet alapítottak, melynek az volt a célja, hogy a madárpiacon összevásárolt éneklőmadarakat hatalmas kalickába gyűjtsék. Majd átvitték az újszegedi ligetbe, és szabadon bocsájtották őket. Közben Róth Endre (később Szögedi Endre helybeli zeneszerző) iskolatársuk Szabadság dalát énekelték el. Nem vették észre, hogy egyik piarista tanáruk is követte őket. A végén ő is kérte az egyesületbe való fölvételét. 42 Vadászati és madarászati emlékeimből 312, 314. 43 Kovács J. 252. 44 Kovács J. 251. 45 Alföldi madarászok. 46 Csényi Gy., Madarászokról. Szegedi Híradó 1922, 121. sz. 47 Szegedi Szótár II, 679. 133