A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Bálint Sándor: A régi szegedi pákászok és madarászok

A lépvessző 20—22 cm hosszú és egész csomóra való van most itt. Ez szintén lényeges. Olyan a vessző, mint a halfogó embernek a giliszta. A csomó pedig a lépbe van téve, mint a kender az áztatóba. A lépet viszont valamely kiérdemesült csizmaszárnak a darabjába burkolják, amit kettéhajtanak, hogy ne érjen semmihez... A lép, ez a csodálatos ragadós eszköz, a tölgyfának betegsége: kinövés a korona között, mely sárgazöld bibircsókként támad a gallyakon, amit összeszednek a madarászok és ahhoz illő tudománnyal elkészítenek. Mossák, baltafokkal megtörik, azután olajjal összefőzik, és addig kavarják, amíg nem pattog. Ekkor bekerül az összehajtott csizmaszár közé. A madarak szárnyáról azután hamuval letisztítják a ragadós lépet és megnézik. Boldogok, ha hímet fognak. Zsákba rakják őket. A nőstényt a madarászat végén eleresztik. A lépvesszőket felújítják, a madártolltól megtisztítják és kezdődik az egész elölről. Két-három falkát is kivárnak. A zsákok megtelnek, különösen több napos eső után, amikor a madarak eléheznek és rajokban indulnak élelemért. Foghatnak 40—50 darabot is, különösen a hüpp néven is emlegetett vörösbegyet, amely rendkívül együgyű madár. Elég egy hüvely vöröspaprikát feltűzni a lépfára, hogy tőrbecsalja vele az ember. Gyakorlott madarász lebújik a lépfa mellé, füttyszóval hüppög neki és jön ész nélkül a vesztére. Ez biztos fogás. Értéke azonban csekély: a hím 20—25 krajcár. Ezt is inkább babonás hitből veszi a nép. Ugyanis azt tartja, ha orbáncos beteg fölé helyeznek vörösbegyet, akkor ez a betegséget magábaszívja és elpusztul a beteg ellenben fölépül. A hiedelem tudtunkra már nem él. A madár-lépezésnek még egy szemtanúját, a botanikus Győrffy Istvánt idézzük.

40 A Boszorkányszigetről délre egy tisztáson „fűzfavesszőkből összetákolt gunyhó, előtte apró kalickába kitett tengelicek, csízek és két lépfa." Az egyik ,,négy-öt fűzből összekötött, fent kosárszerű fonadékkal koronázva, alul levéltelenek a vesszők, csupán fent képeznek a zöld leveles gallyak sűrűs fonadékot. Oldalába tetejébe lépvesszőket tett a madárkedvelők kedvét kereső madarász. Erre egy-két elég rosszul kitömött csízét tűzött ki. A másik lépfa is körülbelül 2 m magas, de mindössze két erősen leritkított és letűzött fűz, szintén lépvesszőkkel csalinak rajta a kitűzött tengelice. A fonadékos lépfával csízeket fognak. A ritka lépfa a stiglinc veszedelmére van kitéve. A lépet dorozsmaiaktól veszik, éppen úgy mint a galambászok. A lépet rákenik egy csizmaszár darabra, amelyben a vékony lépvesszőket megforgatják és a lépfára tűzik, beszúrják. Mivel a szél kifújja, frissíteni kell minden órában". Hallottunk az álló néven emlegetett madarászeszközről is. Ez olyan földbe szúrható horgas fa, amelynek felső végén kampó is van. Erre könnyen ráilleszthetők a csalétkül szolgáló drótkalitkák, amelyekben a hívó- tehát a madár van. Az állókat lépfákkal szúrják körül. A kalitkákat nem a földre teszik, hanem mindig az állóra akasztják, nehogy valami földi állat a madarakhoz férkőzzék. Sok baj van a madarak nevelésével : tisztán tartani, homokról, fürdővízről gondoskodni. A madarak egymástól tanulnak énekelni, de tanítani is kell őket. Tömörkény egyik elbeszélésében

41 egy öreg szegedi hajóslegényről szól, aki „amikor télen be van fagyva a mesterség, madarakat tanít fütyülni. Feketerigókat. Ha van rá vevő, eladja. De van neki egy rigója olyan, hogy azt eddig semmi áron senkinek oda nem adta. Annak híre van, az nyáron át a hajóban szokott fütyülni. Rettentő módon érti a fütyülést s bármerre, akár a Dunán, akár a Tiszán úszik a hajó, min40 Győrffy L, A lépfa. Aquila 1929/30, 2. 41 Tömörkény L, Ne engedjük a madarat. Budapest 1911, 11. 132