A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)
Bálint Sándor: A régi szegedi pákászok és madarászok
A sas húsát tudtunkra nem élték, de tollával a süveget sűrűn díszítették. A sasláb sokszor szolgált gyertyatartóul. Szárnyait kapukra szegezték. Ennek a díszítés másodlagos készsége mellett, eredetileg nyilván elriasztó hivatása volt: a bejárat körül ólálkodó gonoszok távoltartására irányult. Ismerve azonban János evangélista archaikus szegedi kultuszát, gonoszűző szerepét, azt is föltételezhetjük, hogy a hagyományt az egyházi szimbolika, a sassal jelképezett János alakja is befolyásolta. Tápén, tanyán imitt-amott még most is láthatjuk, hogy a tisztaszoba tükrének sarkába tűzve pávatoll látható; Ismeretes, hogy a tükörhöz minden népnél számos hiedelem, főleg rontó képzet fűződik. Eredeti célzata szerint a pávatoll nyilván nemcsak díszített, hanem oltalmazta is, aki belenézett. Tudjuk, hogy a középkor képrendszerében a páva a sérthetetlenséget, halhatatlanságot jelképezi. 37 Talán nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy a felsorolt hiedelmekben a híres középkori Physiologus 3 *, misztikus természetrajz parasztivá honosodott töredékei csillannak föl. A Tisza szabályozása és ármentesítése után sem hal el az évszázados pákászhagyomány. E primitív, gyűjtögető foglalkozásnak egyes ágai, munkakörei mintegy mellékkereset, esetleg háziipar gyanánt olykor máig tartják magukat. Ilyenek a madarászat, ennek is egyik különleges ága, a galambászkodás. Ilyen a tápai gyékényszövés, továbbá a nádvágás, kosárfonás, piócaszedés, székfüvirág gyűjtése. Miután a pákászélet történeti néprajzáról előbb már szó esett, itt a legutolsó évszázad jelenségeit, csökevényeit, illetőleg fejleményeit tekintjük csak át. A madarászat a századfordulón még eléggé tartotta magát. Legértékesebb forrásunk Cserzy Mihály, aki életképszerűen örökítette meg 39 a korabeli madarászok szegedje világát : „Őszi hajnal. Két ember, vállukon zsák. Megérkezve kibontják a zsákot, és kiveszik belőle az apró, négyszögletes kalickákat, melyekben csíz, szokottabb nevén csízik (Chrysomitis spinus), stiglinc (Carduelis carduelis), öregek ajkán tiglinc, Kisiratoson tiglinó, és vörösbögy (Erithacus rubecula) csapkod. Madarászok ők, akik ilyenkor napszám híján ezzel foglalkoznak. A kalickák előkerülvén a zsákokból, hozzáfog a két ember a mesterséghez. Az első dolog a lépfák fölállítása. Ezt is tudni kell, mint mindent az életben, mert a léppel való madárfogásnak ez a tulajdonképpeni alapja. A stiglinc ritkás, átlátszó bokorra szeret leszállani, a csíz ellenben sűrű cirokseprű-alakút kedvel. Ez okból a lépfákat is az ő kedvük szerint kell összeszerkeszteni. Levágott fűzfaágakat köt együvé és erősít le a földbe az ember, melyek ha esetleg régiek és fonnyadtak, akkor friss gallyakkal föleleveníti őket. Az ágakat azután arányosan elvagdossa és elhelyezi rajtuk a makk névvel illetett, 3—4 cm hosszú podvásbélű (bodza, juhar, tányérica) vékony cserjeágakat. Ezeket az ágra tűzi föl az ember olyképpen, hogy a másik végükre ráalkalmazhassa a spindli néven emlegetett lépvesszőt. Amint így elkészülnek a lépfák, a zsák aljáról, vagy a tarisznyából elővesznek az emberek néhány madarat: csízt, stiglincet, amelyek bizony már nem énekelnek, mivelhogy elmondták hattyúdalukat, és ezekkel fölékesítik a lépfákat, hogy könnyebben tévedésbe ejthessék az erre tévedő madarakat. Most még a lépvessző marad hátra. Ez meg cirokból vagy tamariskusfa vesszejéből kerül ki, mert ezek vékonyak és hajlósak, ami nagy előny, mert ha az ilyen belépezett vesszőre ráröpül a madár, meghajlik alatta, és a szárnya rácsapódik a lépre, amelyből egykönnyen bajos dolog kihúzni. 37 Doering, O., Christliche Symbole. Freiburg im Breisgau 1933, 118. 38 Horváth S., A Physiologus. Ethnographia 1921, 1. 39 Cserzy M., Alföldi madarászok. Szegedi Híradó 1901, 54. sz. y* 131
