A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Bálint Sándor: A régi szegedi pákászok és madarászok

Ha a vízállás alacsonyabb volt a szokottnál és a tóban sziget mutatkozott, akárcsak akkora is mint egy hordófenék, akkor a lest ideásták. A madár itt bent kevéssé gyanakszik, attól nem kellett tartani, hogy ezekbe a gödrökbe fakadóvíz szivárog. A talaj ugyanis szívós, áthatlan. Csak az esővíz vagy hullámverés töltötte meg. Ha ilyen sziget nem mutatkozott, akkor a lesgödröt a tó szélére ásták. Oly mélyre, hogy a bennülő puskásnak csak a félfeje lássék ki belőle. Egyébként azt a kilátást is felrakott sárral, göröngyökkel elálcázták, de lőréseket hagytak rajtuk. A kiásott földet beledobálták a vízbe, nehogy a madár a földhányástól gyanút fogjon. Ismervén a madarak járását, lesipuskásaink mindig a tó északi és északkeleti részén ásták gödreiket. Ezután következett a gólyák felállítása. A gödörtől 15—20 lépésnyire úgy rendezték el őket, mintha szedegetés végett leereszkedő madárfalkáról volna szó. A „sneffeket" külön csoportban, vagy hosszanti irányban állították föl, amint a fütyülő sneffek és széki sneffek éppen a partra szoktak szállani. Olykor úgy rendezték el, ahogyan „feltartott fejjel figyelve, a szélkiáltók siestájukat tartani szokták". Szeles időben a csalétkeket orral fordították szélirányba, hogy a tollúk ne borzolódjék föl, mert ez a leszálló rajokat bizalmatlanná tette volna. Mindezeknek elkészítését elvégezve, a lesipuskás sáros odvába húzódott. Szinte állandóan bennetartózkodott, amíg a madárhúzás, azaz vonulás meg nem szakadt. Szükséges volt ezeken fölül a hívogatás, vagyis a madarak hangjának utánzása, ami a gyakorlott vadásznak feltűnően szokott sikerülni. Párzás idején már a hívogató hangra sincs szükség, mert a madarak bódulatukban megfeledkeznek a szokott óvatosságról. A hangutánzó parasztvadász meglepő messzeségből le tudta csalni a magányosan kóborló, tapasztalatlan szemnek észre sem vehető madarat. Embereinket a hasadó hajnal már a gödörben találta. Ott is maradtak késő estig. Ilyenkor a gólyákat összeszedték és megindultak haza. Amikor azonban váratlanul korai vagy erős madárjárás mutatkozott, akkor az éjszakát is kint töltötték. Egyébként a vadlibát, kacsát, szélkiáltót nem számítva a sneffek csak jóval napfeljötte után, harmat száradtján szoktak mutatkozni. Lakatos állítása szerint esztendőkön át egyetlen lesipuskás zsákmánya a rengeteg elejtett kacsát és ludat nem számítva, a szélkiáltóból és a sneffekből ezrekre ment. Ebből tartották fenn magukat és családjukat, bár vadjukat potom áron vesztegették a madárpiacon. Szintén Lakatostól tudjuk, hogy fűzfaboton rovásra vésték, hogy évente hány madarat ejtettek el. Amikor a tó kiapadt és a madarak elszéledtek, akkor embereink alkalmi munkából, így csőszködésből, szőlőkapálásból éltek. A vadászati évadban azonban aranyért sem lehetett volna őket más munkára bírni. Eláll a művelt ember szeme-szája — írja Lakatos — hogy ez a székháti népség mennyire ismerte a madárvilágot. Ismerték és részletesen meg tudták különböztetni minden vízi és víz körül élő madárnak a fajtáját. Tudták mikor, melyik hónapban jár és mikor távozik ez vagy amaz, hogyan változtatja a színét. Találóan nevezték meg az egyes fajtákat. így a Philomachus pugnax fiataljai emlékeztetnek csapatos járásukban, repülési módjukban, alakjukban a galambokra. Innen a galambsneff, másként cankócsirke elnevezés. A kitollazott nyakörves, bibircsókos hímeknek viszont fácánsneff a nevük. A szélkiáltónak jellegzetes, tu, tu hangja után tutuka neve is hallható. A sneffeket cigány-, csirke-, eső-, fácán-, fecske-, fekete-, fütyülő, galamb-, gólya-, hajóorrú, háromujjú, karólábú, kéklábú, kubik-, lotyó-, mónár-, mór-, paprika-, páva-, pörgeorrú, réti-, szőke-, szürke-, tarhonya-, tarló-, tengöri-, tiszai, vonyó-, ződlábú sneff megkülönböztető, részben rögtönzött neveken emlegette. A sneff, ajkukon olykor snyeff egyébként számos fajtának összefoglaló neve volt. így a gulipán (Recurvirostra arosetta) más neve hajóorrú sneff, pörgeorrú sneff. 127