A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Bálint Sándor: A régi szegedi pákászok és madarászok

szaporodása és a lápok terjedése nemigen búsította az embereket. A nádasok jó védelmet nyújtottak az ellenség ellen, azonkívül a szegényember kedvére csíkászhatott, továbbá vadmézet is gyűjthetett bennük. Konyháján felhasználhatta a sulymot és a fióknádat. Sást, füzet, nádat kedvére vághatott háza födésére, nyáron pedig füvet kaszálhatott jószágának. Mindez magyarázza, miért ragaszkodott a föld népe a múlt században is annyira az állóvizekhez és miért kellett ellene olykor fegyveres erőt is kivezényelni a vizek lecsapolásakor. Voltak ennek az életnek árnyoldalai is. Elég csak a hideglelésre, maláriára utalnunk, amelyet mocsarak terjesztettek. A levegő fertőzött volt, hiányzott a jó ivóvíz is. Az alföldi magyar ember voltaképpen kényszerűségből szokott a török hódoltság idején a boriváshoz. A malária orvosságául egyébként a paprikát is sikeresen alkalmazták. A mocsárvilág madarai között őseink a darvakat különösen szerették. A darut nemcsak szép tolláért, hanem főleg jó tulajdonságaiért kedvelték. Éberségével sokszor figyelmeztette az embereket, ha veszedelem közelgett. A hódoltság idejében népünk ajkán és énekeiben alig szerepel annyit más madár, mint a daru. A lármás gyülekezetet darvak díványa néven emlegették. A strázsáló katonát vigyázó daruhoz hasonlították. A népnyelv szerint darulábon szaladt a német. A jól rendezett államot darvak társaságához hasonlították. A hódoltság korában várainknak, kastélyainknak, udvarházainknak rendes lakói voltak a darvak. Akadtak azonban a múlt századbeli szegedi polgárházakban is. Olykor bolondos játékokat űztek és táncolgattak. „Tavasszal, megérkeztük után rövid időre — írja

4 az ősi szegedi madárvilág kitűnő ismerője, Lakatos Károly — midőn a vándorút fáradalmait kipihenve kissé már felvették magukat, kedvenc és rendes reggeli foglalkozásuk volt a daruknak a táncolás. Reggel 7—8 óráig messzelátó segélyével mindenfelé lehetett a környéken táncoló darukat látni vagy hallani még oly távolból is, hogy a madarak kivehetők sem voltak, csak a tánc zenéje hallatszott. Ami táncukat illeti, az oly művészileg szabályos figurák és mozdulatokból állott, hogy szinte elragadta az embert... A darutáncnál mindig egyetlen vén hím szolgáltatta a zenét és egy vagy két darunál egyszerre több sohasem lejtett. Ha párban táncoltak, a táncosok szorosan egymás mellett, szinte egymáshoz simulva rakták a magyar darust, mely menetére, beosztására nézve erősen különbözött a magános darutánctól. A kezdésnél a táncosok szabályszerűen és lassú méltósággal kiléptettek a sor elébe és szorosan egymás mellett, a néző közönséggel szemben foglaltak állást. Ha magános tánc volt soron, ami úgy látszott felváltva történt, a lejteni óhajtó daru hasonlólag állott ki. A kiállást követőleg a muzsikus daru megkezdte a zenét, teletorokkal egy nagyot kurjantván, mire a táncos kiterjesztvén szárnyait fölemelkedett 2—3 méter magasra és gyors egymásutánban érinti a földet alálóggatott lábaival. Azután tánc módjára szökellt le s föl és meg-megaprózta oly keccsel, hogy gyönyörűség volt nézni. A tánc hol gyorsabb, hol lassúbb menetű volt a zene üteméhez képest, amennyiben mindig taktusra történt. Ahogy a muzsikus daru szaporázta a kru, kruru, kruru nótáját, azonképen lejtett a táncos is. Es ez így tartott hosszú ideig, míg csak a táncos ki nem merült. Aztán előlépett egy másik, vagy következett egy kettős lejtés. Újabb tánc kezdetét mindenkor egy nagy kurjantás előzte meg a zenész részérőt és amikor ez elhangzott, teljes erővel utána szaporázva következett a zene folytatása'''. Nyilvánvaló, hogy a darudöbögős néven emlegetett szegedi tánc ennek szemléletéből eredt. 4 Lakatos K., Vadászati és madarászati emlékeimből. Szeged, 1891, 293. 120