A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Bálint Sándor: A régi szegedi pákászok és madarászok

Elsősorban mégis a tollukért 5 tartották a darukat. Ugyanis a magyar viselethez valamikor elválaszthatatlanul hozzátartozott a darutoll. A tollat hordták a süvegen, sisakon, pajzson, lovon, lóféken, asszonyok ruháján. Kézfogóra, lakodalomra, ke­resztelőre mindig fölékesítették magukat darutollal. 6 Ez a szokás nyilván még a magyarság ősi totemkultuszában gyökerezik. A darvakat természetesen nem ölték meg, csak úgy tépték meg a tollúkat. Az egykori nagy szükséglet kielégítésére a dar­vászok vállalkoztak, akikre a török adót is kivetett. Az 1549. évi szegedi defter a va­dak, apró madarak után beszedett piaci jövedelmekről is megemlékezik. 7 Takáts Sándor kutatásai szerint leghíresebbek voltak közöttük a szegedi, mező­szegedi darvászok, akik voltaképpen fészekszedők voltak. Kiszedték belőle az öre­gek elhullajtott tollát és a fiókákat. A kicsinyeket azután fölnevelték, és magukhoz édesgették. A darutoll egyébként adószámba is ment. így Nagykőrös városa évente sok darutollat szolgáltatott a töröknek részben adó, részben pedig ajándék fejében. A szegediektől vásárolta drága pénzen: 1647. János deák által Mező-Szegeden aján­dékban való daru tollakat vasaltattunk 22 ft 40 d. 8 1657-ben 13 forint 6 dénárt költ szegedi darutollra. 1669-ben Szegedi Ferenc 5 aranyat kap Kőrös városától reá. Egy-egy szép szál darutollért olykor egy forintot is fizettek, amikor egy borjas tehén nem került 10 forintnál többe. A szegedi madarászaira később még visszatérünk. A XVIII. század végén egy kiváló német természetbúvár, gróf Hofmannsegg hazánkban utazgatva, Szegeden is megfordul, hogy az itteni nagyhírű madárvilágot tanulmányozza. Mint írja, 9 Szegedre érve „első tudakozódásaim tárgya a mocsarak voltak, ahol mint hallottam, mérföldnyi távolságokra is lehet csónakázni és szám­talan vadat lőni. De mily kellemetlenül csalódtam, midőn haliam, hogy az idei nagy szárazság miatt minőre még a legidősebb emberek sem emlékeznek, a közlemények egészen megváltoztak, s a környéken több mérföldnyire, a folyókat kivéve egy csöpp vizet sem találni, és így semmiféle vízi madár sincs, legföljebb egynéhány elég távoli helyen." Megismerkedik azonban a városi kéményseprő mesterrel, aki jeles vadász hírében állott. Ez „elvezetett néhány jó mocsáros vidékre, de mindig 3—4 mérföldet kellett tennünk odáig és gyakran valami szálláson meghálni. Itt mindig a legkellemesebb volt előttem a magyar nemzeti étel, hús paprikával, mely pompásan ízlett és igen egész­ségesnek kell lennie. Habár este elég sokat ettem, mégis legkevésbé sem ártott meg. Más­féle húsból nem lett volna szabad ennyit ennem." Itt a vízen, lápok között a paprikát nyilván a maláriás megbetegedés elhárítására is fogyasztották. Később a gróf még megjegyzi, hogy a nagy szárazság miatt a felét sem gyűjthette össze ama madár­fajtáknak, amelyek rendes vízállás mellett itt találhatók. Mégis már vagy húszfajta sneff került a birtokába, de vagy ötvenféle van itt, amit „alig hinné az ember, ha nem látná." A régi szegedi pákászvilág már elmúlóban volt, amikor a múlt század utolsó évtizedeiben, igazán a végső pillanatokban Lakatos Károly vállalkozott 10 a meg­5 Lakatos K., A régi szegedi nép tollkultusza a darumadárral. Délmagyarország 1910, 99. sz. [Néhány jelentéktelen adat.] 6 Takáts III, 82. Vö. még Apor P., Metamorphosis Transsylvaniáé. Budapest é. n. (Rózsa­völgyi, a lapszámozás hiányzik). 7 Velics A— Kammerer E., Magyarországi török kincstári defterek. I. Budapest, 1886, 65. 8 Szilády Á.—Szilágyi S., Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon. I. Pest 1863, 138. 9 Berkeszi L, Gróf Hofmansegg utazása Magyarországon 1793—94-ben. Budapest 1887, 88. A különben jó magyar fordítás egyes részleteket, a vadászati kalandokat megrövidíti. Ezért az ere­detit is megnéztük : Reise des Grafen Hofmannsegg. Görlitz 1800. 10 Lakatos К., A pákász vagy nádlaci. A régi Szeged eltűnt alakja. Néprajzi Értesítő 1912, 25—38. 121

Next

/
Thumbnails
Contents