A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970. 1. (Szeged, 1970)

melletti áldozás a szóhasználatból ítélve állatok levágásából állt.

6 Mindez arra mutat, hogy a pogány magyarok áldozatai evéssel fonódtak össze. E lehetőség mellett más meggondolás is szól. A lóáldozat záró mozzanatai közt valamennyi néprajzi leírás említi az állat húsának elfogyasztását. így történik ez a nagy ünnepek és a temetések alkalmából levágott lovak húsával a török, mongol és finnugor népeknél egyaránt. Általánosan elfogadott vélemény szerint ezt tették a honfoglaló magyarok is a sírnál leölt ló maradványaival. Tudjuk, hogy a magyarságnál a X. század végétől kezdve hamarosan eltűnik a lovastemetkezés szokása. Minden kutató megegyezik abban, hogy a kereszténység a pogány szokásokat ellenezve tiltotta meg a temetéseknél a lóáldozatot. Sokan a ló magas értékére hivatkoznak magyarázatul, a hátasnak az egyház részére történő adományozására gondolva.

7 E vélemények kevésbé számolnak a lóáldozat — még hosszú ideig ismeretlen —• hitbéli tartalmával. Nézetem szerint a temetéseknél, vagy a lóáldozatok alkalmával megevett hús nem pusztán táplálékul szolgált. A hitvilág kérdései előtt értetlenül álló utazók, a néprajzi feljegyzéseket készítők szeme valóban lakomát láthatott. Elképzelhetetlen azonban, hogy miután a nemzetségek vagy családok áhítatos áldozatot mutattak be isteneiknek, a nekik felajánlott állat maradék húsát pusztán éhségük csillapítására fogyasztották volna el. A lóhúsevés ilyen alkalmakkor a pogány hitvilág egyik lényeges „vallási" gyakorlata lehetett, s éppen ezen okból tiltotta a keresztény egyház.

8 Vata lóhúsevését a pogány gyakorlathoz való visszatérés miatt ítélték el.

9 Strahlenberg a mordvinok jó kereszténysége jeleként könyvelte el, hogy nem esznek lovat.

10 Castrén felfigyelt, hogy D-Szibériában a keresztényeknek nem volt szabad lóhúst enniök.

11 A kondai vogulok kérték a hozzájuk látogató Novickijt, hogy hajlandók felvenni a kereszténységet, csak ne tiltsák el őket a lóhúsevéstől.

12 Dalában egy erőszakosan megtérített manysi férfi azon búslakodik, hogy finom csikózsírral nem áldozhat többé.

13 A keresztény örmények és grúzok szintén a pogány gyakorlattól viszolyogva viseltettek ellenszenvvel a lóhúsevéssel szemben.

14 6 Pais D., Áld —átkoz. MNy. XLVIII. 1952. 61—68. 7 Karácsonyi J., A meghalt magyar vitézzel eltemetendő lónak megváltása. Ethn. VII. 1897. 114, Szendrey Á., Az ősmagyar temetkezés. Ethn. LIII. 1942. 20, keleti példákat Id. László Gy. A koroncói lelet. A honfoglaló magyarok nyerge. Arch. Hung. 1943. 54. (továbbiakban: László 1943.) 8 Több emberöltővel később még Anonymus, a papi ember is úgy tudja, hogy Tarcal áldozatot mutatott be, amikor lovat vágtak s „áldomást" csaptak (16 !). A Névtelen a „vágásra" az „immolare" igét használja, mely mind a klasszikus, mind a középkori latinságban „felajánlás", „véres áldozat" értelmű (Id. Pais id. mű). Az áldomás-ivás alkalmával még a XIX. század elején felálltak és süveget vetve ittak (Id. Szendrey A.; A magyar áldomás. Ethn. LIII. 1942. 123.). 9 E kérdésről legutóbb: Méri I. Árpád-kori népi építkezésünk feltárt emlékei Orosháza határában. Rég. Füz. II. 13. 1964. 64. — A néprajzi feljegyzések már a múlt századból is csak elvétve említenek lóhúsevést: „Hazánkban azelőtt is, de még most is a pásztorok nagy kedvelői a csikóhúsnak, s ha úgy jutányosán megkeríthetnek egy gyenge csikót, abból nem lesz se nyerges, se hámos, hanem megpaprikázott bográcstartalom" (Ebner S., Gyakori Mezőgazda. Budapest, 1882. 37.). A csongrádiak egyáltalán nem szerették, ld. Katona I. Népi állatorvoslás Csongrádon. Népr. Közi. III. 1958. 260. Szembetűnő a lóhúsevés teljes hiánya a Kiskunságon (Tálasi I. A Kiskunság népi állattartása. Budapest, 1943, Nagy Czirok L., A lótenyésztés múltja és jelene a Kiskunságon. Népr. Közi. X. 1965. 186—187.) és az Őrségben (Kardos L., Az Őrség népi táplálkozása. Budapest, 1943. 67—70.). 10 Ph. J. von Strahlenberg, Der Nord und Östliche Teil von Europa und Asia. Stockholm, 1730. 402. 11 Castrén A., Reiseberichte und Briefe aus den Jahren 1845—1849. Sanktpeterburg, 1856. 306. 12 Hajdú P., Finnugor népek és nyelvek. Budapest, 1962. 173. 13 Uo. 196., „Mit apám áldozott Felső-Ég-Atyámnak: csikó-zsírral tele bőséges tálat nem áldozok már többé soha." 14 Boyle, J. A., A Form of Horse Sacrifice amongst the 13

th — and 14

th Century Mongols. Central Asiatic Journal, X. 1965. 201. 17. j. 32