A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1969. 1. (Szeged, 1969)

Marián Miklós–Varga Béláné: A pusztaszeri rezervátum és madárvilága

nyezetének összefolyt vizeiből és a tóba hullott csapadékból nyeri. (Andó, 1968, Molnár, 1968.) A Dongér-tó természeti földrajzi viszonyait a következőképpen jellemezhetjük (Andó, 1968): Hossza 1,2 km, szélessége 0,9 km. Partszegélyét kisebb-nagyobb beugró földnyelvek teszik változatossá. A keleti part alámosott, mélyített és leszakadozott. Vize a lebegő iszaptól zavaros, sok helyen tejszerű. A tófenék ragadós, iszapos, nehezen járható. A meder átlagos vízmélysége 0,6 m, amely azonban augusztusra rendszerint 0-ra csökken, vagyis teljesen kiszárad. Szárazabb években előfordulhat (mint 1968-ban is), hogy már április végére, május közepére elveszti vizét. Egy rövid csapadékos periódus azonban ismét állóvízi tükröt eredményezhet. Éghajlata jellegzetesen szélsőséges, kontinentális. Évi középhőmérséklete 10,8 C°. Januári középhőmérséklete —1,5 C°, a júniusi 22 C° felett van. A téli és nyári középhőmérsékleti értékek között tehát 20 C° ingadozás tapasztalható. A csapadék évi összege mindössze 573 mm, míg a tó évi párolgási értéke 650—700 mm, ami a nyári időszakban a víz teljes elpárolgását eredményezi. (Ez az oka annak, hogy a Dongér-tóban csak kevés hal — leginkább keszeg, ponty, naphal — él. Ezek magas vízálláskor a Dongér-, ill. a Büdösszékcsatornából jutnak be.) A vízfelület nyugati részén néhány hold kiterjedésű, gyér növényzetű szikes földsziget emelkedik. Átlagos csapadékjárású esztendőkben május végén szárazföldi úton élőlény ide bejutni nem tud, aminek a madarak zavartalan fészkelése szempontjából van jelentősége. A Dongér-tó 95°/o-ban növényzet nélküli. A halofil hínárvegetáció, sajnos, az időszaki kiszáradások miatt majdnem teljesen eltűnt. A mederben elszórtan, szigetszerűen sziki káka [Bolboschoenus maritimus (L.)] foltok láthatók. Ugyanez a növény borítja a partokat is. (A helybeli pásztorok „csatak"nak nevezik.) A terület jellegzetes madárvilágának kialakításához nagymértékben járulnak hozzá a tó déli és északkeleti partjai közelében fekvő sziki-mocsarak, mocsárrétek, az ún. semlyékek, amelyekben buján díszlenek a különböző kakás, sasos növénytársulások. (Bodrogközy, 1968.) (1. 2. sz. térképvázlat.) A mintegy 500 hold sziki-legelő legértékesebb növényegyüttesei az ecsetpázsitos állományok. A pusztai madarak megtelepedése, fészkelése szempontjából nagy jelentősége van a legelőnek és — érdekes módon — a legeltetésnek. A szarvasmarha és birka legeltetése (fészkelési időn kívül) a terület védetté nyilvánítása után is engedélyezett. Ugyanis, főként a birka legeltetéssel, megakadályozható, hogy dús csapadékú esztendőkben magas-füves vegetáció alakuljon ki és ezzel a rezervátum pusztai jellege megváltozzék. Ez a tapasztalat alakult ki a régi Szegedi Fehértó Rezervátumon, de másutt, így a határainkon kívül fekvő franciaországi Camargue-ban is. Sajnos, a kérdésnek árnyoldalai is vannak; a marhák, birkák esetleges taposása némi veszteséget, a pásztorkutyák vagy a madártojást étkezési célokra gyűjtő pásztorok érzékeny kárt okozhatnak. A tó nyugati és déli partján két kisebb erdőfolt található: a Gyöngyi- és a Szárnyék-erdő. Állományuk főképp akác- és nyárfából áll. Sajnos, nem tartozik már a védett területhez a kis Hosszúháti-erdő, amely a tótól mintegy 2 km távolságra fekszik északnyugati irányban és ahol kékvércse kolónia alakult ki. 232