A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1969. 1. (Szeged, 1969)

Madácsy László: Humor és rejtett problémák Móra Ferenc egy regényében

a kritikusokkal, az olvasókkal, mint ahogy regényében is azt tette; és ő mulatott a legjobban, ha művét, melyet nem értettek meg, félremagyarázták. A nyilvánvaló félreértés abból következett, hogy „A festő halála" cím alapján mindenki Heller Ödön tragédiájának regényét várta, és e helyett az író tragikomikus szerelmi történetét kapta, tele hihetetlenül őszinte, önmagáról és a világról való vallomásokkal, melyeknek a festő halála csak háttérül szolgált, de úgy, hogy ugyanakkor a főhős az író érzelmi világában központi helyen maradt. Az olvasó a regény születésénél van jelen, az író kiszolgáltatja neki műhelytitkait, amelyek annyira elkápráztatják, hogy képtelen megérteni, hogy „amint egyszer sikerült a fantáziának vért és lelket ömleszteni ezekbe a ködből gyúrt gólemekbe, ezek elkezdenek a maguk lábán járni, és sokszor arra mennek, amerre ők akarnak".

14 Móra már 1921 augusztusában végleg elhatározta, hogy Hellénről ír regényt. Erről Dr. Domokos Lászlóné Löllbach Emmának, a híresszép, egykor szegedi asszonynak, a szegedi íróvilág pártfogójának és múzsájának egyik levelében említést is tesz.

15 A regény bevezetőjében is szerepet kap Domokosné: „Vacsorára Budára voltam hivatalos egy szépasszonyhoz, akihez néhány esztendeje még verseket írtam, amiket azóta mindketten elfelejtettünk. Minden elfogódottság nélkül, a jóbarát érdeklődésével kérdezte, hogy min dolgozom most. — Egy regényt írok — vontam vállat —, éppen ma kötöttem szerződést. — Regényt? Maga? — vetette rám őszinte csodálkozással szemeit, amikért valaha tűzbe ugrottam volna hűtőzni. — Mit csodálkozik ezen, kedves? — kérdeztem egy kis belső bosszúsággal. — Azt hiszem, én tulajdonképpen regényírónak születtem. Eddig is vétek volt, hogy nem regényeket írtam versek helyett. Az én fantáziámmal muszáj regényt írni. Hiszen maga legjobban tudhatja, kedveske, hogy milyen fantáziám van nekem. Ezen aztán elnevettük magunkat. — Gonosz, gonosz, gonosz! — tömte be a szépasszony a számat egy borba mártott piskótával."

16 E rövid részletben benne van két szív története. Móra rajongott Löllbach Emmáért, de a 20-as évek elején a baráti kapcsolat elhidegült köztük.

17 Az utalás a pokol tüzében való hűtőzésre, meg hogy csak a „kedveske" tudhatja legjobban, milyen fantáziája van az írónak, olyan őszinte vallomás, amelyet — mert igaz volt, senki se hitte el. De Dr. Domokos Lászlóné emléke olykor még felvillan a regény születése során: „A híd lámpái még idevilágítanak. A jegenyék árnyéka messze bevetődik a folyóba, mintha egy óriási kéz ujjai volnának, amely aranycsillagokat szór a víz fekete barázdáiba. Egy búzáshajó csendesen úszik lefelé. Koporsóforma teste belevész a sötétbe, csak zöld lámpáját látni, mintha egy nagy szentjánosbogár szállna a víz fölött. Egyszer egy szépasszonnyal néztünk innen a partról ilyen kikötött búzáshajót egész hajnalig. Az asszony szeme is zöldesen aranylott. Fázott és ideadta a kezét, tenyerével fölfelé, hogy annak a fészkébe ültessek csókokat, azok majd ott kikelnek és akkor is végigfutkározzák a testét, ha elszakadunk egymástól. Az egyetlen asszony volt, akinek a lelkével 14 Móra Ferenc, Négy apának egy leánya, Magvető, 1960. p. 180. 15 Móra Ferenc Levelesládája, i. m. p. 167. 16 Négy apának egy leánya, i. m. p. 25. 17 Vö. Móra Levelesládája, i. m. Dr. Domokosnéhoz írott levelek 1920—21. között. 196