A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1969. 1. (Szeged, 1969)

Bálint Csanád: A honfoglalás kori lovastemetkezés néhány kérdése

sodik felére, a század végére esik. A magyar állam kialakulásának e korai szakaszában zajlott le a szegény szabadok tömeges lesüllyedése, társadalmi helyzetének gyors leromlása. A X. sz.-i társadalom szerkezetére vonatkozó statisztikai számításaim is igen határozottan az időrendi megfigyelésekből következő meggondolásokat támasztották alá: a lószerszámos temetkezések a többi lovastemetkezéseknél feltétlenül alacsonyabb társadalmi rangot jelentenek. (E férfiakból alakulhatott ki a XI. sz.-i társadalom királyi szolgálatban álló „miles" rétege.) — A IV—V. csoport kialakulásánál felteszem, hogy ezek a két fő szokásforma keveredéseként, az utóbbi népességének beolvadásakor jöttek létre. Idegen hitvilága környezetbe kerülve kisebb lélekszámú nemzetségek hamar elveszíthetik népi önállóságukat. A fiúk így már nem mindenben értették az apáik szokásaiban rejtőző ideológiai tartalmat, (a kitömött lóbőrrel való temetkezés lényegét), s csak az elhelyezés mozzanatait ismételték, az eredeti értelem és rendeltetés nélkül. Ily módon is egyezőnek látták az ősi formával, de temetéseik lebonyolításánál az egyes részleteknél emlékezetüket már a szomszédos népességnél látott temetési eljárások vezették. A IV—V. csoport szokásformájának kialakulására vonatkozó feltevésem támogatja a sírok alacsony száma, a III. csoportéval azonos időrendi helyzete, és hogy a temetőkben mindig a többi változattal együtt fordulnak elő. Azt a gondolatom, hogy a honfoglaló magyarok lovastemetkezései két alapformára vezethetők vissza, a korábbi szállásterületekről előkerült koraközépkori régészeti anyag is igazolja. A dél-oroszországi VI—XI. sz.-i lovastemetkezések között csak a II. és III. csoporthoz találni párhuzamokat. Hogyan kereshetjük ezek között a honfoglalók lovastemetkezésének eredetét? 6. Századunk első harmadában a magyar szakirodalomban nagy vitát kavart fel, hogy vajon az ősmagyarok már az ugor korban megismerkedtek-e a lótartással, vagy csak később, valamelyik török nép hatására kezdték meg a ló felhasználását.

21 A kutatás ma már egyértelműen foglal állást az önálló, ugor kori lótartás mellett; mivel az ősmagyarok a termelőerők fejlődése, a kedvező természeti feltételek megléte folytán, belső gazdasági és' társadalmi fejlődés útján léptek a fejlettebb életformát jelentő fokra.

22 Nyelvünkben csak 8—10 török eredetű szó van, mely a lótartás körébe tartozik („nyargal", „béklyó", „csökönyös", „hurok", „bélyeg", „kantár", „csődör", „árkány" és esetleg „ló", „nyereg").

23 Ezzel szemben köztudott, hogy a török népeknek minden, a lóval kapcsolatos tevékenységre vonatkozólag hallatlanul gazdag szókincse van, ami azt is jelenti, hogy az ősmagyarok lovaséletére a török népek nem lehettek jelentős befolyással. A magyar nyelvre legnagyobb hatást gyakorolt bolgártörökök elsősorban a szarvasmarha-tenyésztés szavaival ismertették meg őseinket, így tehát, minthogy a magyar nyelv lovas-terminológiájában török kapcsolat nem mutatható ki, s mivel az ugor kori magyarok önálló fejlődés révén kezdték el a ló felhasználását, valószínű, hogy őseink lókultusza s vele együtt lovastemetkezésük szintén külön úton fejlődhetett ki. 7. A fentiekben feltettem, hogy a honfoglalás kori lovastemetkezéseknek mintegy felét kitevő II. csoport szokásformája jellegzetesen magyar eredetű. A Kárpátoktól keletre a népvándorlás korából kevés olyan temetkezést ismerek, melynél e temetkezési gyakorlathoz hasonlót láthatunk. Bár e sírokat a szovjet 21 Mészöly G., Mióta lovas nép a magyar? Népünk és Nyelvünk, I. 1929. 205—209, Bátky 2s., (recenzió): Néprajzi Értesítő, XXI. 1929. 119—121, stb. 22 Hajdú P., A magyarság kialakulásának előzményei. Budapest, 1953. 23 L. Munkácsi В., A magyar lovasélet ősisége. Ethn. 1931. 12—19. 112