A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1969. 1. (Szeged, 1969)
Bálint Csanád: A honfoglalás kori lovastemetkezés néhány kérdése
kutatás különböző népi eredetűnek határozta meg, mindnyájunk előtt nyilvánvaló, hogy egy számban meglehetősen ritka temetkezési szokás a bennünket érdeklő vidékeken közös gyökerű hitvilágot is feltételez. 24 A történeti források, és a szovjet régészeti eredményekre támaszkodó eddigi ismereteink szerint a „lábhoz tett lóbőrös" temetkezések gyakorlata nem köthető egyik koraközépkori néphez sem: a szarmata és alán sírok legtöbbjében vagy csak egyes lócsontokat találnak a halott mellett, ételként odatéve, vagy pedig — ritkán — teljes lovastemetkezés fordul elő. Ismeretlen e szokás az ázsiai és európai hunoknál, a belső-ázsiai türköknél és a magyarországi avaroknál egyaránt. A kazár sírokban sem találtak hasonló lovastemetkezéseket, miként a tölösz és barszil halottak mellett sem. A szaltovo-majacki kultúra bolgár—török és alán népessége az egész lovat temette el halottai mellé; másrészt tudunk bolgártörökökről, akik elégették az elhunytakat. A dunai bolgárok temetőiben is teljes lócsontvázat találni. Minthogy az általam ismert kelet-európai „lábhoz tett lóbőrös" temetkezések a Közép- és Felső-Volga mentén, finnugor környezetben fordulnak elő, s mert az ősmagyarok lovasélete (vele együtt talán lókultusza is) önálló fejlődés eredménye, igen valószínűnek tartom, hogy a //. lovastemetkezési csoport szokásformáját — mint hazánkban — a Kárpátoktól keletre is ősmagyar eredetűnek tarthatjuk. Míg a „lábhoz tett lóbőrös" temetkezési szokásnál a magyarországi anyagból adódott logikus következtetést egyeztettem a keleti párhuzamokból leszűrhető tapasztalatokkal, addig a honfoglalás kori lovastemetkezések III. csoportjánok a dél-oroszországi ethnikai kapcsolatai kézenfekvők. A „kitömött lóbőrös" temetkezési szokással jelzett sírokat a szovjet kutatás egyértelműleg a besenyő vagy uz népességekhez kapcsolja. 25 Mivel időrendi okok miatt a magyar törzsek és az uzok közt a IX. sz.-ban nem lehetett közvetlen érintkezés, ezért a szóban forgó magyarországi temetkezési szokás értelmezésénél besenyő eredetre kell gondolnunk. Bár besenyők jelenlétének felvetése a magyar törzsszövetségben meglepő, hiszen 889 után ők lettek a magyarok félelmetes ellensége, a régészeti hipotézist egy forrásadat alátámasztja. A Cambridge-i Névtelen egyik fejezete 28 alapján megkíséreltem kimutatni, hogy a kabar lázadás alkalmával besenyő csoportok csapódhattak a magyarokhoz. Ezek még 840 körül keltek át a Volgán, s később a magyarokkal együtt vettek részt a véleményem szerint 863—867 között lezajlott kabar lázadásban. A kabar kérdés javasolt magyarázatával határozottabb képet nyer annak a honfoglalás korában friss belső-ázsiai beütésnek történeti háttere, melyről — egymástól függetlenül — a történészek (Kürt törzsnév), a nyelvészek (török jövevényszavaink középső rétege), és a régészet (a mintakincs belső-ázsiai elemei), az embertan kutatói régóta beszélnek. 8. Őstörténeti kutatásaink csak akkor válnak teljessé, s a magyarság ethnogenezisének vizsgálata csak akkor léphet a döntő fejlődés útjára, ha megismerjük a szovjet múzeumok roppant gazdagságú gyűjteményeit, s ha szovjet kollégáink is hasonló alapossággal figyelik a magyar szakirodalom eredményeit. 24 L. 19. j. 25 С. А. Плетнева: Печенеги, торки и половци в южнорусских степях. МИА 62. 1958 153-161. Федоров Давидов: Кочевники Восточной Европы под властью золотоордынских ханов Москва, 1966. 134-138. 2e S. Scbechter: An Unknown Khazar Document. Jewish Quarterly Review, III. 1912— 1913. 216—217. 8 A Móra F. Múzeum Évk. I. 113
