A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1969. 1. (Szeged, 1969)

Bálint Csanád: A honfoglalás kori lovastemetkezés néhány kérdése

vassírok és a nem-lovassírok közt bármilyen ethnikai különbségre utalna. Akár a temetkezési szokásokat (sírgödör formája, tájolás, stb.), akár a mellékleteket vizsgáljuk, nyilvánvaló, hogy a lovastemetkezések nem értékelhetők különálló ethnikumként,

17 hanem feltétlenül az illető népesség egyik rétegét alkották. Következésként helyzetüket elemezve a társadalmi szerkezet egészére tehetünk megfigyeléseket. Eddig kb. 4000 X—XI. sz.-i sírt tártak fel, s ezek közül legfeljebb 5—600 volt lovassír. A lovastemetkezés szokása előfordul — kisebb számban ugyan — nők és gyermekek sírjánál is, akiknek életéhez nyilván nem tartozott közvetlenül a ló használata. Tehát a lovastemetkezések a honfoglaló magyarok társadalmában egy bizonyos rangot jelentettek. Ennek meghatározására mintegy 1500 honfoglalás kori sír adataira támaszkodva statisztikai elemzéseket végeztem. Egyelőre ellentmondásos

18 eredményeim közül igen határozottan válik ki a lovas és a nem-lovassírok, a lovas- és lószerszámos sírok közti éles társadalmi különbség. A még sokban tisztázandó általános (társadalmi) vonatkozások felvetése 4tan térjünk át az egyedi (ethnikai) kérdések rövid vizsgálatára. 5. Az öt csoport értékelésekor

19 kiderült, hogy ezek két nagy tömbre különülnek el: az I—II. csoportra és a III—IV—V. csoportra. Az első két szokás az ország valamennyi területén, egyenletesen fordul elő (ld. térképmelléklet), és mindegyik honfoglalás kori temetőben megfigyelhető. Szokásformájuk időrendi szempontból is a legnagyobb kiterjedést mutatja: a magyarok IX. századi beköltözésétől egészen a XI. sz. elejéig gyakorolták, amikorra az egyház tiltó rendeletei folytán fel kellett hagyni a pogány gyakorlatokkal. A jórészt a honfoglalók ugor nyelvet beszélő tömegeivel azonosítható köznépi temetőkben szinte kizárólag e két ritus mutatkozik. Ezzel szemben a III—IV—V. csoport gyakorisága jóval alatta marad az előzőkének. Földrajzi elterjedésükre nézve is kevésbé jelentősnek tűnnek: csak Magyarország északkeleti részében találhatók nagyobb számban, míg a Kárpátmedence más vidékein szórványosan mutathatók ki. Időrendileg megállapítható, hogy az a népesség, mely ilyen szokással búcsúztatta halottait, a X. sz. közepére, vagy második felére elvesztette népi önállóságát, s e temetkezési szokások nagyrészt feledésbe mentek. Azokat a sírokat, melyeknél az említett szokásformák figyelhetők meg, a magyar kutatás általában a törökös vezetőréteg (és részben a kabarok) hagyatékának határozza meg.

2e A fent elmondottak alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a lovastemetkezések I—II. csoportja a honfoglalók magyar tömegeire jellemző szokásforma, míg a III—IV—V. csoport egy a magyarokhoz csatlakozott, tőlük eltérő eredetű törökös népcsoporttal azonosítható. László Gy. nyomán hangsúlyoznunk kell, hogy lényegében véve csak két forma (II. és III. csoport) változatairól van szó. A lószerszámos temetkezések (I. csoport) vizsgálatánál megfigyeltem, hogy bár e szokás kis számban jelen van a korai honfoglalás kori temetőkben is, szélesebb elterjedése a X. sz. má17 Ezért alapvetően elhibázott pl. a szarkeli lovasnomád temető értékelési módja,. Id. Pletnyova id. mű 237. 18 Vizsgálódásaimról Kralovánszky A. mondott igen részletes véleményt, melyet e helyen ismét megköszönök. 19 L. 7. j., és Tanulmányok a X—

XI. sz.-i magyarság lovastemetkezéseiről с előkészületben levő munkám. 20 Dienes L: Honfoglaló magyarok. A kisvárdai vár története, szerk.: Éri L, Kisvárda, 1961. 133—138. 11T