A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1969. 1. (Szeged, 1969)

Bálint Csanád: A honfoglalás kori lovastemetkezés néhány kérdése

kezes — az avar sírokhoz hasonlóan

14 — feltehetőleg a halott balkezes voltával állhat kapcsolatban (azaz a lovas melyik oldalról szállt fel hátasára). Megfigyelték azt is, hogy a lócsontok igen gyakran az embercsontoknál magasabb szintből kerültek elő. Ez a mindegyik változatnál előforduló jelenség azzal magyarázható, hogy a lenyúzott lóbőrt egy csomóban helyezték le a halott mellé, s így az ember- és lócsontok, vagy a sírfenék közt talált földet egykor a lóbőr tömege töltötte ki.

15 ///. csoport („kitömött lóbőrös temetkezések" — 32 sír) A lócsontok e csoportnál nem egy csomóban, hanem a sír hosszában, megközelítőleg anatómiai rendben elhelyezkedve kerülnek elő — mindig úgy, hogy a lókoponya az emberi fej közelében fekszik. (I. t. 4.) E szokásforma kapcsán a keleti nomád népek temetkezési szokásait elemezve László Gy. megállapította, hogy sírjaikba a lenyúzott lóbőrt szalmával kitömve helyezték el, melybe még a létfontosságú szervek egy darabját is beletették. Az ily módon kialakított állatbőrrel az élő állat benyomását akarták kelteni, melynek további „életét" a bevarrott szervek „biztosították". Az életszerűség utánzása volt a cél a lószerszám elhelyezésénél is: a kengyeleket igen gyakran a lólábcsontok közt, a ló háta helye táján találják a régészek — tehát a temetésnél a nyerget a ló hátára helyezték. A zabla is majdnem mindig a lófogak közt fordul elő — azaz a lóbőrt még fel is szerszámozták, így az ő hitük szerint semmi sem akadályozta, hogy a halotti torra levágott ló ne szolgálhassa gazdáját a másvilágon.

16 Mindez annyit is jelent, hogy e szokásforma rendeltetését tekintve gyökeresen eltért a II. csoportétól. IV. csoport („összehajtott lóbőrös temetkezés" — 19 sír) Az idesorolt síroknál a lókoponya a medencecsont, vagy a combcsont magasságában van; a négy lólábcsont pedig az emberi lábszárakkal párhuzamosan húzódik a sír vége felé. A két hátsó lólábcsont jobbára az emberi lábfejek magasságával esik egybe. E temetési mód szemmelláthatólag eltér a lábfejekre, vagy azok elé, esetleg közéjük egy csomóba helyezett lócsontokétól (II. csoport), s természetesen nem vehető azonosnak a „kitömött lóbőrös" változattal (III. csoport) sem. A valóságban a sírgödörben az ily módon elrendezett bőr-tömeg távolról szemlélve egy maga alá húzott lábain fekvő lóra emlékeztethetett. (I. t. 5.) V. csoport („kiterített lóbőrös temetkezés"). Mindössze 8 sír sorolható ide, és vizsgálódásaim értékéből levon az a körülmény, hogy csak 4 hiteles sírrajzra támaszkodhattam. Ezért e csoport önállóságának kérdése még tisztázásra szorul. A szóbanforgó esetekben a lókoponya az emberi lábfej mellett fekszik, míg a lólábcsontok a lábfejek előtt húzódnak, vagy rendszertelenül, a sír végében szétszóródva kerültek elő. Ügy tűnik, ezekben az esetekben a lenyúzott lóbőrt a halott lábaira ráterítették, még pedig oly módon, hogy a lófej a boka mellé került. (I. t. 6.) 4. A magyar lovastemetkezések különböző típusait vizsgálva adatokat nyerhetünk a honfoglalók társadalmi és ethnikai kérdéseihez. A lovasnomádok temetőiben nem találunk semmilyen eltérést, mely a lo14 L. Kiss A., Az avarkori lovas-temetkezés szokásának vizsgálata. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 1962. 153. 15 Ennek tisztázására a szabadkígyósi X. sz.-i temetőben talált lovassír földjének vegyészeti elemzését készíti elő Duma Gy., az MTA Régészeti Intézetének munkatársa. 18 László 1943. 56—57, László 1945. 7. — Megfigyelésének helyességét bizonyítják azok a keleti sírleletek, ahol a talaj kedvezőbb vegyi összetétele folytán e temetkezési formánál megtalálták a lóbőr maradványait is, ld. pl. С. А. Плетнева: Кочевнический могильник билз Саркела- Белой вежи. МИА 109. 1963. 219-220:, А .Евтюхова: О племенах Централной Монголии в IX, в. Сов. Арх. 1957. 2. 218. 110