A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. (Szeged, 1968)
Bálint Csanád: Honfoglalás kori sírok Szeged-Öthalmon
szakítható el az életformától, mely alakító, formáló hatást gyakorol rá. A zsákmányszerzésre induló seregeknek tehát mindig a nép elitjéből kellett állnia, akiknek ez az életmód a létformáját jelentette. E réteg nem a termelésből kiszorult, ellenkezőleg; az ő részükről ez volt társadalmuk bizonyos szükségleteit biztosító termelési mód. Tagadhatatlanul idevonatkozik Bartha Antalnak átfogó marxista tanulmányában tett megállapítása: „. . . a valóban félelmetes hadjáratok szervezői és végrehajtói nem általában a „nomádok" voltak, hanem a nomád társadalom adott fejlődési szakaszában létrejött fegyveres kíséret, a nomád társadalom elenyésző kisebbsége." 127 Arra a kérdésre, hogy a magyar társadalomban e törvényszerűség miként érvényesült, elegendő bizonyítóanyag hiányában egyelőre nem adhatunk határozott választ. A X. századi sírokban talált érmek földrajzi elterjedése alapján úgy gondoltuk, a nyugati pénzek nagy része a Dunántúlon, az Árpádok birtokai környékén fordul elő, az ország más részeiben pedig néhány rangos család temetőjében. Taksony vállalkozásán kívül a fejedelmi törzs más kalandokban is részt vett. A 924-es itáliai kaland egyik vezérére gondolok, Dursacra kinek neve Árpádfia Tarhossal vethető egybe. 128 Ismerjük a 926-os hadjárat vezetőjét, kinek nevét Salard elnevezéssel hagyták ránk a krónikák. Ugyanezt a formát a biharmegyei Salard község őrizte meg. 129 De az is lehetséges, a Zoárd nemzetség főnökének nevét írták el a nyugati évkönyvek: Léi vezér az ő leszármazottja volt, kinek vezértársa Bogát fia Bulcsú szintén „családi hagyományt" követett. 130 összefoglalva: a fenti meggondolások alapján úgy vélem, a magyarok külföldi portyára induló csapatai a foglalkozásszerűen katonáskodók rétegéből toborzódtak, (esetleg az Árpádokhoz közel álló nemzetségek vezetése alatt 131 ) akikhez csak kisebb számban csapódhattak a társadalom alsóbb rétegeiből is a szerencsét próbálók. Következésként a magyar kalandozó hadjáratokat nem a pásztortársadalom függvényeként, a válság jelének kell megítélnünk, mivel e jelenség nem volt általános, a korabeli társadalom egészének jellemzője; hanem azonosnak kell vennünk valamennyi nomád nép zsákmányszerző vállalkozásaival, melyek gazdasági életük szükségszerű kiegészítői voltak. Molnár E. észrevette, hogy a legtöbb hadjáratot koratavasszal indították, ami bizonyíték arra, hogy a seregek a termelésből kiszorult egyénekből álltak. 132 (Valóban, a nomádok katonáskodó rétege soha sem vesz részt közvetlenül a termelésben.) Tőle függetlenül ugyanezt a megfigyelésemet 133 a kalandozások 127 Bartha 1963. 279. 128 Györffy 1958. 226. 509. j. 129 Uo. 510. j. 130 Léi és Bulcsú tragikus végét elemezve K. Leyser rámutat, hogy Ottó a vezérek kivégzését elrettentő példának szánta, hiszen korábban — ő maga is — mindig szívesen tárgyaltak a foglyulejtett magyar főnökök megváltásáról (K. Leyser: The Battle at the Lech, 955. A Study in Tenth Century Warfahre. History, L. 1965. 22.). 131 Ezt támogatják Vajay Szabolcs újabb kutatásai, aki új források bevonásával egy átfogó elemzésben a Nyugat ellen indított hadjáratokban a fejedelmi hatalom körültekintő politikai célkitűzéseit látja. (Szíves szóbeli közlését sajtó alatt levő munkájáról megköszönöm, vö. Sz. von Vajay: Der internationale Hintergrund der ungarischen Streifzüge 862 bis 933. Studia Hungarica, München. IV.). Nem illik e képbe Kézai krónikája (42. fej.): „A magyarok közössége kapitányai vagy vezérei vezetésével — ezeket időről időre szokták választani — egész Géza fejedelem koráig . . . veszélyeztette ezt a világot." (Vö. Györffy 1958. 149.) 132 Molnár 1945. 114—116., Gyóni M.: Magyarország és a magyarság a bizánci források tükrében. Budapest, 1938. 49—50. Erre az adatra Dienes I. hívta fel a figyelmemet. 133 gyy. i t ália: február vége, március eleje („A Nap még alig hagyta el a Hal csillagkép övét, s még alig foglalta el a Kos övét. . ." Liudprand II. 9. vö. Györffy 1958. 170.), Cat. Abb. Nonat.: „...in ipso anno venerunt Ungari in Italiam de mense augusto, indictione III." vö. 80
