A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. (Szeged, 1968)

P. László Emőke: Die Malerei von Béla Endre

és részvéte tükröződik. Valami belső drámát érzünk bennük - népéletképek ami elszomorít, de nem késztet cselekvésre, kifejezőerejük nem éri el Tornyai vagy Koszta hasonló tárgyú átélt műveit. Ha már most az európai művészethez való igazodását nézzük - Endre Béla éppen azok közül való, akik a maguk látásmódját európai módon igyekeztek kiművelni, anélkül, hogy egyik vagy másik stílusirányzatnak, egyik vagy másik mesternek utánzójává lettek volna, önéletrajzi írásából éppen úgy kiérződik, mint képeiből, hogy ismerte jól a nyugatiak izgalmas festői törekvéseit, de azt is látta, hogy idehaza, különösen a nehézkes vidéki környezetben, mindez gyökértelen lenne, az itteni emberek számára az is nagy dolog, hogy egy-egy színakkord finomságát, halk csengését megérzik s nem keresik mindenáron a látvány leltárszerű részletezését. Endre Béla világosan látta, hogy meg kell érnie az időnek ahhoz, hogy Vásárhely együtemű legyen Párizzsal. Ő Vásárhelyen élt, nem Párizsban. Jól tudta, hogy mi izgatja az ottani moderneket, s mindebből ő hazahozta azt, aminek megértését itthon remélhette. Nyilván érezte ő is a megalkuvást, ám ez nem a hitvallás megalkuvása volt, hanem a valósághoz való reális érzékű igazodás. Világosan látta, hogy az itthoni valóság más volt, mint amiben a nyugati művészeti forradalmak létrejöttek. Hogy ez menynyire így volt, lemérhető más Párizst megjárt festőink művein. Rippl-Rónai a rúzsozott dekadens színek ínyence lett itthon, akárcsak a késői Vaszary, Csók István pedig a tulipános láda magyarságának színeit finomította az impreszszionisták leheletes szépségeihez. Ha az ő művészetükben végbement változást nézzük, s visszagondolunk az Endre Béláról mondottakra, azt hiszem értékelésében eleve el kell vetnünk a provinciális jelzőt s azt kell mondanunk, vele is az történt, mint más festőinkkel, a kint tanultakat az itthoni valósághoz alkalmazták, az egyik a szalonok parfőmözött légköréhez, a másik az alföldi szegénység nyomorához. Befejezésül úgy érzem Lyka Károly szép megemlékező sorai határozzák meg legtömörebben Endre Béla festészetének lényegét - „Bár Endre Béla Párizsban, Olaszországban tanult, művészete egészen az Alföldé. Benne, s nem külföldi tanulmányaiban gyökerezik stílusa. Ez halk hangú, finom változatokban gazdag, kerüli a föltűnő ellentéteket, ereje a nyugalom. Ilyen a táj amelynek festő költőjévé lett, de ilyen az ember is aki ezeket az elemeket képpé alakította. Ritka eset, hogy egy művész ilyen tökéletesen azonossá válik azzal a világgal amelynek tehetségét szentelte." László Emőke DIE MALEREI VON BÉLA ENDRE (1870—1928) Béla Endre stellt die grosse ungarische Tiefebene als eine besondere, traumhaft feine, doch kotige, traurige Welt dar. Das Lebenswerk von Béla Endre steht einsam nicht nur unter den heimischen Stilbestrebungen des ersten Viertels im XX. Jh., sondern es wurde durch sanften Charakter und verfeinerte Farbenkultur auch von den Malern der grossen ungarischen Tiefebene — die übrigens ähnliche Kunstwollen hatten — abgesondert. Endre strebte eine charakteristisch ungarische Malerei lyrisch und fein zu schaffen. Daneben war er vielleicht der einzige unter den tiefländischen Malern, der die moderneren malerischen Richtungen des Zeitalters infolge seiner hohen Kultur und empfindlichkeit am tiefsten mitgefühlt hatte. Eben heutzutage ist das zu be234