A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. (Szeged, 1968)

P. László Emőke: Endre Béla festészete

Ezeken a képeken a csöndes festésmódot gyakran váltja fel szaggatottabb, mélyebb színű, olajosabb festés. A fűzfaerdők mélyét ábrázoló festményein pedig gyakran szólalnak meg a színek életképeire emlékeztető mélyebb regiszterei (Fűzfák), s ebbe a sötétségbe néha élénk színekkel jelzett emberalakok hoznak világosságot. A tájfestés tehát Endre Bélánál is bizonyosfajta menekülés a társadalmi élet zajosságától, lármájától a természet csendjébe, egyszerűségébe. Képei - úgy érezzük — önkéntelen átmenetet alkotnak a barbizoniak „état d'âme"-ja és az impresszionisták „état des yeux"-je között. Soha sem festett pusztán a szemet kápráztató szép színek öröméért, mindig közösséget érzett a tájjal amit festett, s ezért képein a hangulati elem sohasem pusztán a színek harmóniájából származik, hanem emberi indítéka, emberi tartalma van. A „lélek állapota" ezért minden mozzanatában átjárja a szemnek örömöt okozó palettaszíneket. Különösen jól tanulmányozhatjuk ennek igazságát csendéletein, amelyeken ember alkotta és használta tárgyak, természeti szépségek szinte véletlenül sodródtak egymás mellé. A csendélet, mint műfaj különböző festői magatartások kifejezője lehet. Részben a tiszta formáé, ekkor a festőt csak az eléje táruló látvány téri, formai elemei érdeklik, s azok egymáshoz való kapcsolódása, részben a tiszta színé, amikor a látványból csak a színakkordot keresi ki a festő, szinte közömbösen aziránt, hogy milyen anyag, vagy forma hordozza a színt. Endre Béla egészséges festői ösztöne nem elégedett meg sem egyik, sem másik véglettel, hanem őt - akárcsak fiatalkori barátját Kiss Lajost, érdekelte a „tárgyak élete". Korai csendélete, a Labdarózsák még a régi sötét hátterű parasztképeire emlékeztet, de finom színösszetételeire már itt is felfigyelhetünk. Az egységes tördelésnélküli háttér majdnem fekete, ebből tisztán emelkednek ki az oldalról megvilágított tárgyak: az asztallap világos terítővel leborított síkja, egyik sarkán vörös kendővel, a fehér alapszínű - zöldpiros mintás - csupor és a sötétbarna népi díszű váza a zöldes labdarózsákkal. A sötét-világos ilyen aránylag éles ellentétét többi képein már csak ritkán találjuk. Itt is, mint tájképein, a színek tompított középértéke lesz jellemző rá, az élesen kivillanókat és a túl mélyeket a harmónia megteremtése érdekében kerüli. Témájában szokványos a Csendélet üsttel című festménye, mégis a megszokotton túl a képnek olyan erényei vannak, amelyek külön helyet biztosítanak számára csendélet festészetünkben. A kép bal felső sarkától a jobb alsó sarokig tartó átló mentén egyre kisebb és egyre közelebb fekvő tárgyakat sorakoztat fel a festő. Tudva-tudatlan van ebben valami „ellenperspektíva". A tárgyak perspektíva szerinti kisebbedését reális nagyságuk kiküszöböli, a kompozíciót pedig lépcsőssé teszi. Ezt a tiszta képletet az előtérbe iktatott almás tál, citrom és paprika feloldja kissé, de nem semmisíti meg. Sőt az almás tállal egy másik fajta kompozíciós lehetőség merül fel a képen, az asztallappal párhuzamosan három kört látunk egyre magasabban (tányér, bögre, kancsó szája), ezek я. magassággal egyre csökkenő átmérőjűek és síkjukat szinte brutálisan metszi a vörösrézüst ferde, nagy köre. Érdekes a négy kör egymáshoz való viszonya, a tányér ellipszise valóban párhuzamos az asztallappal - de a tányér alja már nem az — a bögre ellipszise az asztallaphoz képest kissé felénk fordul, ez a torzulás még erőteljesebb lesz a kancsó száján, s végül téliesen a sík felé billen az üst körvonalában. Ezek a torzulások olyan mértékűek, hogy egy akadémikusán fegyelmezett rajzolófestő azonnal észreveszi, tehát Endre Bélának is látnia kellett, s ő mégis hagyta őket, sőt nyilván még jobban aláhúzta a torzulásokat. Mi lehetett ennek az 232