A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. (Szeged, 1968)

P. László Emőke: Endre Béla festészete

val ugyan, de megszólalnak a vásárhelyieknél és különösen Endre Bélánál a korszerű hangok. Nem olyan egyszerű tehát a kérdés, hogy elmaradtak-e a fejlődéstől, vagy sem. El is maradtak, meg együteműek is voltak vele, meg részben meg is előztek sokakat. Mert míg sokakból kiveszett az ember iránti szenvedélyes érdeklődés, bennük megmaradt. S így megmaradt bennük a régi eszközök igénye is, az újat inkább mint festésmódot vették át óvatosan. Úgy gondolom, ilyen meggondolásokkal kell nézni Endre Béla tájképeit. Festészetét a tájjal való mélységes azonosulás jellemzi. „Jó volt ott ülni sokszor a Tisza partján ... a csend, a nagy vonalak, színek, sejtelmes elúszások, a félelem és bátorság iskolája volt ez, a régmúltak örök folytonossága, ami mindig fényt és bölcsességet tükrözött."

13 Tájképeinek többféle csoportjait különböztethetjük meg. Egyéniségére talán a legjellemzőbbek az alacsonyhorizontú, szélesen elterülő rónaságot ábrázoló festményei {Napsütéses tanya, Alföldi táj, Alföld, stb.). A horizont ezeken általában a magasság egynegyedénél, vagy néha még alacsonyabban húzódik. A föld sávja keskeny, s rajta az emberlakta rész csak egy vékony csík. így tudja elérni azt, hogy ezek a képei nemcsak egy kiragadott rész szépségét tárják elénk, hanem az egész Alföld végtelenségét, monumentalitását, melyben a festő is szinte semmivé törpül. A horizont alacsonysága folytán az égbolt nagyjelentőségűvé válik itt, s a festő érzéseinek fő kifejezője lesz. Tudjuk, hogy a régi tájképfestők is igen fontosnak tartották az ég kifejező megfestését, különösen Constable, ő a következőket mondja erről: „Nehéz volna a tájképnek olyan kategóriáit megnevezni, amelyekben az ég ne lenne az érzés kulcsa, mértéke és fő alkatrésze ... az ég a természetben a fény forrása és mindenen uralkodik . . . Az ég ábrázolása nagy nehézséget okoz a festőnek mint kompozíció, mint kivitel szempontjából ..." - Az ég kifejezőerejét Endre Bélánál fokozzák a nagy változatossággal és mély értelemmel megfestett fellegek. A Gorzsai táj, Szeles idő a legszebb példák erre. A felhőkbe, akárcsak a gyermek is, sok mindent belelátott, de nem csak hangulatokat jelentettek számára, hanem életének szimbólumaiként is tekintette őket. A felhők megfestésén kívül azonban nagyon izgatták még az égbolt napszakokkal járó különböző színváltozatai. Akárcsak Monet a Rouane-i katedrálist, ő is az Alföld egyes tájait sokszor csak egy óra különbséggel festette meg. Ezekből a megfigyelésekből aztán következtetéseket vont le egy-egy napszak döntő színhangulatára „a reggel rózsaszín, a dél kék, az este sárga, piros".

14 Ennek a sorozatnak két legnagyszerűbb darabja a Hajnal és az Alföldi táj tanyával. A Hajnal с kép lényege a még élő nem bukkant, de már világító nap sugarainak hatása. E hangulat szolgálatában a természet különböző tárgyai és a fák, házak, kazlak teljesen elmosódnak, s a festő csak néhány ecsetvonással villantja fel őket. Az előtér zöld gyepe, a föld és a kazlak világos okker, valamint a házak fehér foltjai még halványak, az égboltot és az egész tájat álomszerű kékesrózsaszín fény önti el. A virradás hangulatát kevés festő tudta így visszaadni. Festésmódjának érdekessége, hogy a festékréteg nagyon vékony, szinte csak leheletszerű, sőt az okkert a tábla anyaga adja. Az Alföldi táj tanyával a természet naplemente utáni hangulatát sugallja. Sehol sem olyan szép talán a naplemente, mint a pusztákon. „Leszáll a nap ... a színek kezdenek élni a csendesség után, nem haragosak, szelíden változnak rózsaszínbe, lilába, szürkébe, homályba, sötétségbe. . ."

15 A képen 13 Endre Béla: Có. 98. 14 Endre Béla feljegyzései. 15 Endre Béla: Có. 55. 230