A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)
Juhász Antal: A deszki hajóvontatók
voltak és kevés fuvar akadt, akkor maguk verték le a béreket és kevesebbért is elvállalták a munkát. A gazdák számára előnyös volt a munkásfogadásnak ez a hagyományos formája, mert a kereslet-kínálat előre látott alakulása szerint megbeszélhették, mennyit fizetnek egy fuvarért. A vontatókat egy útra fogadták és nem napszámra, hanem a célig, a tötthelyig való vontatásra és lovanként fizették. Ok már tudták, hogy melyik hajó hány lovas, azaz hány ló kell a vontatáshoz egész teherrel, fél teherrel, búzával, fával, stb. megrakodva vagy üresen. Voltak olyan hajósgazdák, akik a munka elvégzése után fizették ki az egész alku szerinti összeget, de általános szokás az volt, hogy a megegyezés után foglalót vagy előleget adtak, rendesen az. összeg felét. Ebből vettek a vontatók a lovaknak abrakot és hosszabb útra maguknak eleséget. A század elejétől már gyakrabban a Tisza-parton zaj'ott le a vontatók fölfogadása. Tömörkény István is ilyen egyezséget örökít meg „Giigorazas" c. elbeszélésében. 13 Stévóék, a rácok kora tavasszal az újszegedi Tisza-parton legeltetik sovány ,,macskalovaikat , \ s a partkorlátnak dőlve várják, hogy a hajósgazdák fölfogadják őket. Tél végére a szegényebb családoknál elfogyott az élés és bizony alig várták, hogy kitavaszodjon és meginduljon a folyón a hajózás, ami kenyérkeresetüket biztosította. Sokszor gyalog mentek be a városba és a volt fináncia épülete előtt, (a hajóállomásnál) — a vízenjárók hagyományos gyülekező helyén, a koplalón vagy köpködőn — érdeklődtek fuvar iránt. Tavasszal sokan a hajósgazdák lakását is fölkeresték, hogy minél előbb fuvarhoz jussanak. Aratás, cséplés és az őszi betakarítási, szántási munkák idején viszont a gazdák vagy a hajókormár.yos hívatták a vontatókat, ha fuvarra voit szükség. A szerbek ilyenkor mezőgazdasági munkákat végeztek, ezért a gazdáknak általában jobban meg kellett fizetni a nyári fuvarokat. .Azt a vontatót, aki a gazdákkal tárgyalt fuvarok ügyében, kaparásnak nevezték. A kaparás olyasféle bizalmi ember volt, mint a kubikusoknál a „bandagazda". A gazdával szemben az alkuvásban társait is képviselte, ezért mindig ügyes, tapasztalt embert biztak meg ezzel a feladattal. A legutóbbi időkben szokás volt, hogy a hajósgazda és a vontatók szerződést kötöttek, — a vontatók úgy mondják, ,,kartelba fogtunk a gazdákkal." A szerződésben megállapodtak abban, hogy a szerbek egész éven át vontatják az illető hajótulajdonos hajóit, a gazda pedig mindig az előre megbeszélt összeget fizeti a fuvarokért. Ezek a szerződések kölcsönös biztosítékot jelentettek: a gazda számára biztosították egész évben a vontatóerőt, a vontatóknak pedig a rendszeres, bár nem állandó munkát és az ingadozás nélküli keresetet. Az első szerződéseket az 1930-as évek elején kötötték. 1932-ben hatan szerződtek le Juhász János hajósgazdához, aki homokkereskedéssel foglalkozott. A szerződések a kapitalista hatás jegyei ebben a technikájában és szervezetében korábbi társadalmi formákhoz kapcsolódik munkamódban, s nem véletlen, hogy éppen a hagyományos eszközökkel végzett hajóvontatás utolsó időszakában jelentkeztek. A gazdával kötött egyezség után a gabonáshajók idejében a kaparás értesítette vontatótársait, a cimborákat. A nagyobb búzáshajókat még üresen is 10—14 ló húzta. Egy-egy vontatónak általában 3—4, olykor a módosabbaknak 6—8 lova volt, ezért több fuvarosnak kellett társulni a vontatáshoz. Az együtt dolgozó vontatók egymást cimborának nevezték. Ketten-hárman, 3—5 lóval rendszerint éveken, évtizedeken át együtt vontattak. Gyakran rokonok vagy testvérek dolgoztak együtt. Szükség esetén hívtak még 1—2 lovas vontatókat cimborának. Voltak olyanok, akik önállóan nem vállaltak vontatást, de hívásra elmentek cimborának egy-egy 13 Tömörkény István: Gugorázás. A Szent Mihály a jégben. Bp. 1957. 246. 96
