A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)

Török László: A szegedi eklektika

élettől s az annak jelenségeiből összeállítható elméleti világképtől, s valahol a kettő között rendezkedik be. E kezdet után már csak az a parányi térség érdekli, amelyben a gondolat, a művészet úgy mozoghat, hogy egyik komplexumot sem érintheti. Ez a térség, éppen csekély értelme folytán, úgy tűnik a romantika művészének, mintha végtelen, titokzatos lenne. Lényegtelen, hogy honnan s hová vágyakozott, a lényeges mozzanat csak maga az elvágyakozás volt. Elvágyakozások során megismert és megkívánt történeti korkifejeződések pedig nem maradnak zárt egészként átvehető állományok. Hiszen a válogatás alapját nem a reneszánsz vagy a klasszicizmus átélésének tudományos hitelessége jelenti, hanem egy megnevezhetetlen vágyakozás a változatos, a rejtélyes, az elmúlt és távoli iránt a kezdetben, majd e vágy megszokása s üres gyakorlata a kései eklektika idején. 3. Az eklektika társadalma Az európai s így a magyarországi eklektika építészetének formai alakulására a társadalom következő jellemzői hatnak közvetlenül : Ünnepélyesség és formalitások. Bármely történelmi korszak megszilárdult társadalmi rendszerét nézzük, észre kell vennünk, hogy megjelenik a kor egy állapotában a kor jellem-ideáljának kódexszerű megfogalmazása és az embereknek egymásról alkotható véleményeinek „normagyűjteménye". Gondoljunk a lovagra, a humanistára, a condottiere-re, az udvari emberre, a barokk uralkodóra, arisztokratára, iparosra majd a preromantika földművesére, a reformerre, a szentszövetségi biedermeyer polgárra, a forradalmárra stb., ezek az összefoglaló elnevezések nemcsak társadalmi jelenségeket, hanem már az illető korokban felismert normákat, pózokat is fednek. A XIX. században — a romantikus személyiség rövid egyeduralma után — az a magabiztos, ünnepélyes viselkedésmód gyökeresedett meg, amelynek összetevői a romantikus személyiség individualizmusa, a szentszövetségi Európa polgárának megbízhatósága, egyszerűsége, családi érzése; a klasszicizmustól örökölt formaszeretet, s a győztes társadalmi osztály kényelmi igényei. A hatvanas évektől legáltalánosabb az ünnepélyesség és jelentős mértékű humortalanság, mely utóbbi a heves realitás-hűséggel a művészetszemléletet szinte napjainkig hatóan elnyomorította. A műveltség, mint a művészet alapja. A művészet középponti szervezőjének szerepét — ami a klasszicista ókor— jelenkor kapcsolat, a romantikus elvágyakozás és forradalmi szándék volt a század első felében —az ötvenes évek végétől egyértelműen átveszi a polgárok társadalmának tömegízlése. A tömegízlés, mint művészeti princípium a műveltség követelményében jut kifejezésre. Ebben van az eklektika művészetének egyik nagy belső ellentmondása. A művelődés mindenkori célja a világ megismerése. A XIX. sz. második felében pedig éppen a műveltség különös megjelenése a társadalom széles tömegeit akadályozza meg a megismerésben. E jelenséget úgy kell értenünk, hogy a művelődésnek az a része, amely a művészetre vonatkozik, a klasszicista-romantikus módszerek megrögződése miatt a múltra korlátozódik. A művészet témaválasztását; a művészeti megismerést nem az aktuális világ felé táruló figyelem határozza meg, hanem az egyetemes történet lexikális anyaga. 4. Az eklektika: szintézis Ha az eklektika jellemzőit végülis mint axiómát fogalmazzuk meg, az a következőképpen hangzik: az eklektikus művészet elméletében és formai állományában a XVIII. sz. harmadik harmadától párhuzamosan fejlődő művészeti világképek eredője. A klasszicizmus méltóságteljes történetiségét és tudományos hitelességigényét a romantika szabad történelmi érdeklődésével és gátlástalan adaptációjával egyesítette. 229