A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Csalog József: Tűzfúró és fúró az őskorbanv

Amíg tehát az első meggondolás alapján arra számíthatunk, hogy a pergőfúró, mint régóta ismert eszköz, a neolitikus időkben különböző csoportokban ismert volt, addig az utóbbi alapján a pergőfutónak több formaváltozatával számolhatunk. Feltevéseim helyessége természetesen csak annak a további meggondolásnak segítségével volt igazolható, hogy az ember a régente pusztuló anyagból készült eszközeit később maradandó anyagból készítette és hacsak súlyos oka nem volt rá, a régi formát is megtartotta. Az ötvösöknek olykor ezüstből készült pergőfúrója a konstrukció és a forma szívós megmaradását egymagában véve is igazolja. Őskori anyagunkban hiába kutattam volna fából készült pergőfúrók után. Rövid és korántsem alapos körülnézés után mégis sikerült olyan lendkereket találnom, mely agyagból készült, téglaszerűen ki van égetve, de fából készült darabot utánoz. A szentesi múzeum kiállításában találtam, ahol hálónehezékként szerepel. Lelőhelye évekig ismeretlen volt, s csak annyit sikerült megállapítanom, hogy 1951ben, a Banner-féle kiállításrendezés során került ide. Tárgyunknak csak az egyik fele eredeti, másik felét kiegészítették. Leletünket egy időben fából készült testfestő henger agyagutánzatának tartottam,

24 hálónehezékként való használatában azonban több okra hivatkozva kételkedtem. Hiányzó részeit legutóbb a hódmezővásárhelyi múzeum kiállításában, mint kökénydombi leletet találtam meg. Szentesre került felét a III. t. 5. képen mutatom be. A kiégetett agyagtárgy hosszában átfúrt, vastagabb ágfából készült, hengerded kerék utánzatának látszik. Jellegzetes fafaragás jellegű a díszítőminta kivitele is. Ez a rajz nem az agyagtechnikának megfelelő benyomkodott vonalrajzból áll, hanem metszett, széles árkokból, összbenyomásunk az lehet, hogy az agyag lendkerék készítője megszokásból nem tartotta lehetségesnek, hogy pergőfúróra való lendkereket másként díszítsen, mint amilyen díszítést a szokásos faalkatrészeken gyakran látott. Szegvár-Tűzkövesről egyetlen hasonló rendeltetésű darabot ismerünk. Ez is hengerded, felülete azonban sima, élei pedig le vannak gömbölyítve. (III. t. 2.). Színe barna, felülete fényezett és a legkisebb sérülés nyomát sem mutatja. Nem kétséges, hogy ez a fényezett felületű, még kopást sem mutató darab sem volt hálónehezék. Tűzkövesen különben is ez lett volna az egyetlen hálónehezék, de okkal vonom kétségbe, hogy a nagyhálós halászat dívott volna olyan társadalomban, ahol bizonyos termelőcsoportokkal szemben hiányzott a termeivényt átvevő réteg. Egymagában az a tény, hogy a fából készült telikereket agyagból utánozták valószínűvé teszi, hogy pergőfúróra való lendkereket olyan formában is készíthettek, mely az agyagtechnikának jobban megfelel. Agyagból könnyű golyót gyúrni, az ilyen darabnak a kifúrása pedig szintén nem jár különösebb nehézséggel. Még ki sem égetett, csak megszárítva a tengelyre húzott és átkötött agyaggolyókra is gondolhatunk, melyek korban megelőzhették a kiégetett agyaggolyókat, de használatban maradhattak akkor is, amikor a kiégetett példányok mintájára kőből is csiszoltak golyóalakú, átfúrt lendkerekeket, amiket tévesen buzogánynak szokás nevezni. Az őskorirodalomban általánosan elfogadottá vált az a nézet, hogy a kőből csiszolt, hengeresen átfúrt, mint 6—7 cm átmérőjű kőrézkori leletek, nyélbeerősített buzogányfejek voltak. Ez a régi, első rátekintésre kimondott vélemény annyira elfogadhatónak látszott, hogy évtizedekig döntő mértékben hatott azokra is, akik önálló véleményt is adhattak volna. Pszichológiai kérdést láthatnánk abban, hogy a korábbi nézetek hatása alatt még a jó megfigyelőnek számító kutatók is olyat magyaráztak saját megfigyeléseikbe, amiknek nincsen reális alapjuk. 24 FA, 1955. V. t. 1—2. kép. Í6