A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1960-1962 (Szeged, 1962)

Juhász Antal: A tiszai hajózás és a szegedi super-mesterség

vannak kiképezve, így nem vágódik ki a deszka. Mikó kész van az ódalJa, eiarabójják a kiálló hablábakat, arra jön rá a járó. A járódeszka fölszögelése után jön a habdeszka és habdeszkalábak szögelése. Mikó ez is kész van, hozzáfognak a hajófenék •varrásáhon. Gyékénykötelet vernek bele, arra két tétel mohát, színvesszővel tömörítik, iszkábávaX odaerősítik. A varrást is mestörök csináták, de üdősebbek, öregök,. akik a nehéz munkát mán nem bírták. Közbe mögcsinájják a belsejit, berakják a bas gerendákat, vízhányó gerendákat, előre betöszik a bakfészköt, elkészítik a tetőzetöt. Ezzé együtt folyik a hambározás (= hajófenékre és az oldalra nagy táblákban ún. hambárdeszkákat támasztanak), majd a kukajáró és a domentát elkészítése. A hajó elejin van a szentös, két ajtaja között az őrfa, fölső részén a csiga, amin az alaccságot (hajóvontató kötél) körösztülvetik. Hátul a kórmányoslakás, gabonáshajón csárdának nevezték, homokoshajón gulibának. A bőgőt mán előre kifaragták, a díszt azután csak hozzátódták az orrtőkéhön. Még bekátrányozták a hajót, azz löhetött vízre ereszteni'' (ezt hajó vetésnek mondják). A fenti leírás csak nagy vonalakban foglalja magában a hajóépítés munkafolyamatát, a részleteket ugyancsak a szegedi superok elbeszélése és munkája alapján további kiegészítésekkel gazdagíthatjuk. A fenékbordák vagy burkonyok és a fenékdeszkák összeerősítéséhez hatalmas, 20—24 cm hosszú, cigánykovácsok készítette szögeket használtak (ökrös János super ezeket „Jézusba való szögek"'-nek nevezte). A szögek helyét furdanccsal előre kifúrták, majd a hajófenék alatt, fekvő testhelyzetben verték be a fenékbordába. Nehéz munka volt, esős, hideg időben az egészségre is veszélyes, ökrös János super mesélte, hogy a 20-as években egyszer leesett az első hó, amikor még dolgoztak. Ilyenkor a hajófenék alatt a párnán (deszkából készült, menedékesen emelkedő eszköz, amire a super a fejét hajtotta) dolgozva, egész életükre reumát szereztek a superok. A hablábakat és a burkonyokat vinklivel fogták össze. Régebben volt úgy, hogy a hablábat és a burkonyt egyfából faragták ki és ilyenkor nem volt szükség vinklivasra. A 3 col vastagságú fenékdeszkákat és a kb. 2 colos oldaldeszkákat hévérekkel hajlítottak, közben állandóan tüzeltek alatta. Meleg vízzel locsolták a fát, hogy hajlításkor ne törjön el és rugalmasabb legyen. A hajófeneket a szügynél — kb. a fenék egynegyedénél — kezdték hajlítani. A legfelső oldaldeszka, az ún. prém vagy fazolinfahosszában kettéfűrészelt, félgömbölyű fenyőszál volt, hogy tartósabb legyen, ugyanis a kikötésnél ez súrlódott, ütődött a parthoz. A varráshoz szükséges mohát mohás embör árulta, az iszkábát pedig iszkábaverő felsővárosi cigányok készítették. A színvessző kb. 1 m hosszú, vékonyra hasogatott akác- vagy tölgyfa volt. Gabonáshajókon a zsindelyt is hajóácsok verték föl a tetőre. „Elősző mögeresztik a kész sindöjt, a vőgyellés jó, de az éle vastag, mög köllött még kerekíteni, mielőtt főverték." A hajóépítés, mint már említettük, nem volt képesítéshez kötve. Egyes felsővárosi családokban rendszerint apáról fiúra öröklődött a mesterség. „Az apja levitte a gyerököt és ott munka közbe mögtanúta. Töröttek avva, hogy tanúta vagy nem, avvót a fontos, hogy tutta csinálni. .." Kisebb hajók: tetejetlen homokszállító luntrák, burcs'éllák, sárhajók és küves hajók építésén az utóbbi időkben hat hajóács és néhány segédmunkás dolgozott. Ezeknek a készítése ugyanúgy történt, mint a bőgőshajóé, de rövidebb ideig tartott, mert kisebbek voltak és nem kellett tetőzetet csinálni. Rendszerint 8—10 hét alatt elkészültek. Luntráknál előfordult, hogy a gulíbáx. nem a hátsó basx:a építették, hanem a hajó közepére, a vízhányó fölé. 140