A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Banner János: Móra Ferenc emlékezete

MÓRA FERENC EMLÉKEZETE (1879—1934) 1959. február 8-án múlt egy negyedszázada annak, hogy a magyar régészet népszerűsítése terén olyan nagyszabású és nagyeredményű munkát kifejtő, szerencséskezű ásató régész, a Szegedi Városi Múzeum igazgatója, a Szegedi Egyetem honoris causa bölcsészet doktora, Móra Ferenc meghalt és július 19-én volt nyolcvan esztendeje, hogy a kiskunfélegyházi nagycsaládú kis szűcsmester és felesége, a kenyérsütögető aszszony fiaként megszületett. Mikor Móra Ferencre emlékezem, a hátain mögött felsorakozik az a több mint négyezer ember, akiket Móra Ferenc ásója támasztott fel. Időrendben a kőkortól az Anjou-korig. Legalább annyi ezer év, mint ahány ezer feltámasztott halott, aki beszélt a maga szegénységéről és hivalkodó gazdagságáról egyaránt, aszerint, ahogy útravalóval ellátták arra a mindig bizonytalan útra, amelyik ezer esztendők hite szerint ilyen vagy olyan formában előtte állott annak, akit a legkülönfélébb szertartásokkal, de mindig nehéz szívvel bocsátottak le az Alföld homokjába vagy agyagába ásott sírba. Nehéz ebben a rövid megemlékezésben kiválasztani, hogy a pontosan harminc esztendőn keresztül, szinte megszakítás nélkül folyó, nagyarányú ásató tevékenységnek melyik pontját ragadjam meg. Azt-e, amelyik a Móra Ferenc szívéhez feküdt a legközelebb, vagy azt, amelyik a magaméhoz. Az első csaknem teljesen feltárt kőkori telepről, Csókáról beszéljek-e (amelyik a Négy apának egy leánya c. regényben is szerepel), az Alföld mind a mai napig legnagyobb bronzkori temetőjéről Szőregről (Kéményseprőéknél Szőregen), az egymásmelleit elterülő két hatalmas avarkori temetőről Fehértón (Hun sírok, hun nem azok), a nagy Árpád-kori temetőről Klárafalván (Czuczi János nem hagyta magát), vagy élete első nagy ásatásáról az öttömösi Anjoukori temetőről (Beszámoló az ősökről), amely két utóbbi a legközelebb állott a szívéhez, mert ezekben látta „fajtája" elődjeit. Nemcsak nehéz a választás, hanem a szűkreszabott keretben lehetetlen is. Köteteket lehetne megtölteni azokról az eredményekről szólva, amelyeket korának legszerencsésebb ásatója elért, és ezeken keresztül meg lehetne rajzolni az egész Alföld történetének keresztmetszetét. Erre nem vállalkozhatom, márcsak azért sem, mert kétszer is volt alkalmam arra, hogy ezt megtegyem. Négy dolgot kívánok csupán kiemelni: Legyen az első a Régészeti Múzeum, amely megvolt ugyan 1883 óta, de valóban naggyá akkor lett, amikor Móra Ferenc átvette az impériumot Tömörkény Istvántól; A stafétabotot az író az írótól. Az évről évre gyűlő anyaggal olyan volt ez a Múzeum is, mint valamennyi abban az időben, nem véve ki az ország első múzeumát sem. Ahogy ő mondta „A régi fajta múzeumok ha nem is szolgálták mind a tudományt, 3