A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Banner János: Móra Ferenc emlékezete

legalább ambicionálták, s a tömegekkel szemben az odi profanum álláspontjára helyezkedtek, félreismervén a közgyűjtemények igazi rendeltetését: a tömegek oktatását." Halott anyag mindenütt, amely mutatta ugyan magát, de egy szót se beszélt arról, hogy emberek életében játszott jelentős szerepet. Állt és porosodott, de senkit se bántott, s ezért tűrte meg a város abban a nagy, szűkmellű palotában, amelyben a Somogyikönyvtár volt otthon és ahol az exotikus pillangóknak, a középen megrövidített óriás kígyónak, Szegeden lőtt medvének jelentősebb hely és szerep jutott a vasárnapi látogatók okításában, mint a hazai föld és a rajta élő nép történeti emlékeinek. Nagyon jellemző, hogy ezt a helyzetet éppen a természettudományos műveltségű és a természetrajzi osztályt megalapító Móra Ferenc számolta fel akkor, amikor előbb egy, majd mindig több teremben állította ki azt a hatalmas anyagot, amelyet ásatásai eredményeiként szerzett a múzeumnak. De nemcsak kiállította, hanem a magyar múzeumok történetében — tudtommal — először meg is szólaltatta. Egyszerű, mindenki által könnyen érthető szövegek magyarázták a tárgyak életét, és adtak áttekintést a megfelelő korok történetéről, életéről, sőt mindezeken messze túlmenően az ember származás kérdéséről is. Legyen elég idéznem erre vonatkozóan azt a feliratot, amelyet akkor szerkesztett, amikor egy ismeretlen látogató egy vasárnap délelőtt kiemelte az egyik képkeretből azt a nagyon is szemléltető, közismert képet, amely egyebek közt a jávai ősember koponyáját is bemutatta, kimutatva a fejlődést a mai emberig. Csak a ráma maradt a helyén, de a következő vasárnapi nyitásra már benne volt az új felirat: „Ebben a keretben egy kép volt, amely azt ábrázolta, hogy milyen volt a koponya fejlődésének az útja a majomembertől a mai emberig. Valaki, akinek a koponyája nem volt fejlettebb, mint a majomemberé, kilopta a képet a keretből. A közgyűjteményeket minden tisztességes kultúrember őrizetébe ajánljuk." De ez csak egy példa a sok közül, amelyekről találóan mondja, a múzeumlátogatókról szólva: „. . . világos és tanult vagy tudatlan ember részére egyformán érthető magyarázatokat talál a látogató a régiségtárban. . . Minden lépten-nyomon hozzádörgölődzik a tudáshoz, s ha akarja, ha nem, elviszi magával, mint ahogy a mezőn sétáló ember akaratlanul is elviszi a ruháján a vadvirág belekapaszkodó magját, és szórja, terjeszti, amerre jár, anélkül, hogy tudna róla." Így lett élő múzeum, kora színvonalán, a halott tárgyak gyűjteményéből, ami ma nem lephet meg senkit, mert egy évtized óta központi irányítással, a mai kornak megfelelő elgondolásban az egész ország területén megtalálhatja bárki, aki a múzeumok iránt érdeklődik. Ennek az elgondolásnak a rendelkezésre álló lehetőségek teljes kihasználásával Móra Ferenc volt az előharcosa. Ezért is volt méltó arra, hogy a róla nevezett szegedi múzeum már nevében is őrizze emlékezetét. A másik a múzeumpolitikai elgondolásai, amiket a tőle megszokott szókimondással akkor is hangoztatni mert, amikor mások a legillatosabb tömjént keresték abból a célból, hogy a sok vajúdás után megszületett múzeumi törvény körül illendően hódoljanak. Akkor írta közismert nyílt levelét (Attila koporsójáról) a törvény alkotójához és olyan igazságokat mondott el benne, amit sajnos részben még azóta sem szíveltünk meg. „Nem törvény kell ide . .. hanem tett, de nagyon határozott. Autóra kell ültetni nyolc-tíz régészt. . . egy év alatt el lehet készíteni dűlöútról-dűlőútra az alföldi halmok kataszterét, aztán neki kell látni minden évben aratás után, meg kis tél idején a munkának, s tíz év alatt olyan népvándorláskori múzeumot lehet csinálni Magyarországon, amilyen nincs és nem is lehet sehol a világon, s aminek csodájára járnának . . ." 4